Taníts meg - 10. fejezet

[Újra vasárnap, újra Taníts meg. Hát remélem tetszeni fog nektek. Mert én imádtam írni. :) Ajánlás Bettnek. Mert csak. :) És persze minden más hűséges olvasómnak is.]

10. fejezet – Fogom a kezed

Idegesen járkáltam fel-alá a nappalimban, és kezdtem úgy érezni, hogy a telefonom ráragadt nemcsak a tenyeremre, de a fülemre is. Hajnal óta próbáltam elérni Annát, és szerintem nem voltam vele egyedül. Aligha foghatta az időeltolódásra azt, hogy nem veszi fel, vagy hogy nem kapcsolható, ugyanis legrosszabb esetben is mindösszesen egy óra lehetett közöttünk.

Tele volt vele meg Özillel az egész sportbulvár, és őszintén megmondom, engem lepett meg a legjobban, hogy ennyire fennakadtam ezen. Hiszen...

Hiszen nem is vagyok belé szerelmes!

Legalábbis, egészen eddig valami ilyesmiről akartam meggyőzni magamat. De tekintve, hogy az ideg teljesen eluralkodott rajtam, és tulajdonképpen majd megvesztem azért, hogy halljam a hangját, ez a dolog már nem igazán állja meg a helyét. Nyilvánvalóan érzek iránta valamit, sőt, nagyon is sokat, akár tetszik, akár nem. Az ember nem parancsszóra kezd el... érezni. Ezt nekem kellett volna a legjobban tudnom. Fogalmam sem volt róla, mi lehet vele, de nem nyugtatott meg a tény, hogy a telefonja folyamatosan ki volt kapcsolva. Magyarázatot akartam, mardosott a féltékenység és féltem is, őt féltettem.

Mellesleg éppen válok.

Nem voltam éppen nyugodt kedvemben.

Az egyetlen dolog, ami megnyugtatott, az volt, hogy csak találgatások voltak róla, ki lehet a lány a meglehetősen rossz minőségű lesi fotón, de én felismertem. És szerintem nem is voltam vele egyedül. Már akkor is sokat csámcsogtak rajta, amikor EB-t nyertünk, és lefényképezték velem is, meg Matával is, csak az egyik sem volt ennyire... személyes. Arról nem is beszélve, mit fog a nyakába kapni, ha kiderül, hogy nem csak a spanyol válogatotthoz fűzik érzelmi szálak, de egyes német válogatott focistákhoz is. Aggódtam érte. Soha nem akartam osztozni rajta, mindig is arra vágytam, hogy Anna egyedül az én kincsem legyen. Nem akartam, hogy bekebelezze őt a világunk, mert könyörtelen hely ez, ahol meg kell felelni a kameráknak, az elvárásoknak, és ő még annyira tiszta, hogy csak bemocskolná a média.

Ahogy most is. Én azonban nem akartam hinni, hogy ennyit jelentettem neki. Az nem ő lenne. Nem jelenthetett csupán ennyit... Túl jó ő ahhoz. Túl jó, pedig végig tudta, hogy az én érzéseim egyáltalán nem becsületesek.

Valaki ráhasalt a csengőmre, és egyetlen nagyon rövid pillanatig azt hittem, hogy Anna az. Persze, tudtam, hogy erre a minimálisnál is kisebb az esély, de egyszerűen muszáj volt látnom őt, hallanom őt, megérintenem őt.

Ehhez képest, amikor kinyitottam, Juanito állt az ajtómban.

– Szóval, láttad a képet. – Fogalmam sem volt róla, hogy ezt az arcomról olvasta le, avagy abból, hogy a telefonom gyakorlatilag új testrészemmé vált, mindenesetre levette.

Hálás voltam neki, hogy idejött. Ha tovább maradok egyedül, valószínűleg beleőrülök, esetleg valami olyasmit tettem volna, amit magam is megbánok. Így is volt egy rakat üzenetem és nem fogadott hívásom Sesétől meg Ikertől, sőt, Navastól is, de jelen pillanatban a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, semmint hogy velük foglalkozzam.

– Szerintem az egész világegyetem látta.

– Fernando, ne túlozz, jó? – morogta szemét forgatva Mata. – Nyilván van erre valami... kézzelfogható magyarázat.

– Te sem tudod elérni – vontam le a következtetést a hangsúlyából.

– Nem – sóhajtotta.

– Aggódom – nyögtem fel, ér lerogytam a kanapémra.

– Én is – biccentett, és a falnak támaszkodott.

– Két dologra tudok gondolni: még nem ért haza, és amíg utazik, nincsen bekapcsolva a telefonja, esetleg lemerült. A másik, hogy egyszerűen belátta, hogy túl jó ő nekem, és többet nem is akar...

– Istenem, Torres, ne legyél már ekkora szánalmas idióta! – csattant fel az egyik legjobb barátom. Ráadásul Torresnek hívott, ami már régen rossz, ha Juanitóról van szó. – Olalla elhagyott, oké, de most már igazán befejezhetnéd az önsajnálatod, mert ebben az öt percben körülbelül azt érezem, hogy nem is ismerlek! Nem vagy önmagad. Reméltem, hogy az, hogy megismerted Annát, visszazökkent, és úgy is tűnt, erre az első nehézségnél hisztériázni kezdesz, mint valami középkorú, kapuzárási pánikkal küzdő nő  – dohogott. A hasonlatán majdnem elvigyorodtam. De csak majdnem. – Arról nem is beszélve, hogy magadról felőlem bármit gondolhatsz, engem ugyan nem érdekel, de azzal azért tisztában lehetnél, hogy Anna nem gyáva, és nem így rendezi a dolgait.

– Bocs – dőltem hátra, és lehunytam a szemem. Tényleg úgy viselkedtem, mint egy picsa. Csak egyszerűen már a gondolattól is rosszul voltam, hogy esetleg újra elveszíthetek valakit. Ráadásul úgy, hogy szinte még csak az enyém sem volt. Aztán beugrott.

Annyira nyilvánvaló volt az egész! És nem csak miatta, miattam is. Ez a szituáció egyáltalán nem olyan volt, amit csak egy telefonhívással el lehet intézni. Együtt voltunk. És én baromira nem akartam ezt az egészet csak ilyen egyszerűen annyiban hagyni. Szükségem volt rá. Szükségem volt rá, mert összetartott, amikor szétesni akartam, életet lehelt belém, amikor meghalni akartam. És nem hittem benne, hogy erre ezen a világon bárki más képes lehetne.

– Elmegyek.

– Mi van? – meredt rám Juanito hatalmas szemekkel.

– Most. Magyarországra. Segíts repülőt nézni – jelentettem ki.

– Te totál meg vagy húzatva – nevetett hitetlenkedve Mata, de erre még csak nem is reagáltam. Hát őszintén, nem tudom, mit gondolt Özil akkor, amikor megcsókolta az ÉN barátnőmet, de nem a megfelelő emberrel kezdett ki.

Mert az, aki otthagyja az elébe dobott kesztyűt, nem én vagyok.

Anna már fogta a kezem. Vezetett, amikor egyedül voltam a sötétségben. És nekem eszembe sem jutott elengedni őt. Sőt, talán eljött az ideje, hogy én fogjam meg az övét.

~~~

Egyedül éreztem magam. Ültem aprócska lakásom nappalijában, és bámultam az asztalomon kikapcsolva heverő mobilomat. Pontosan két órája voltam otthon. És hogy ez az idő mire volt elég? Nos, arra, hogy végre visszakapcsoljam a telefonomat, semmiképpen. 

Ehelyett felmértem, hogy milyen találgatások születtek az Mesuttal való – egyébként nem létező – szerelmi viszonyomról, lezuhanyoztam, és leerőltettem néhány falaltot, aztán leadtam a sürgősségit Luca barátnőmnek és Évinek, akit – mondanom sem kell – ebben a helyzetben nem érdekelt, hogy két hét, és férjhez megy. Jellemző. Csak egy hétre megyek el itthonról, és feje tetejére áll az egész világ. Most pedig arra készültem lelkiekben, hogy felhívjam végre Nandót.

Szemétnek éreztem magam. Emberi hulladéknak. Hogy történhetett ez az egész?

Mes és én csak barátok vagyunk. Oké, talán nagyon jó barátok, de semmiképpen sem ennyire.

Felpattantam, és fel-alá kezdtem mászkálni. Nem tudom, miből következtetett arra, hogy ilyesmit csinálhat. Mert én nem voltam benne partner, ez biztos. És különben is! Tudta. Végig tudta, hogy mi van velem, meg Nandóval... Nem érthette magára ezt az egész „jobbat érdemelsz nála” szöveget. És megint különben is! Én nem akarok senki mást érdemelni!

Az idegességtől bukfencezett a gyomrom. Néhány pillanattal később pedig felkaptam a telefonom, bekapcsoltam, és automatikusan tárcsáztam Fernandót. Csakhogy nem vette fel. Sőt, be sem volt kapcsolva. A kezem remegni kezdett, és idegesen rágtam a szám szélét, miközben újra tárcsáztam.

Nem mintha nem értettem volna meg. Én sem akartam volna magammal beszélni. Elárultam őt.

A telefonja azonban kikapcsolva maradt. Az államnak támasztottam a kicsi készüléket, és folytattam a járkálást. Még szerencse, hogy egyedül voltam az egész lakásban, mert azt hiszem, rövid úton az agyára mentem volna mindenkinek.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy mikor a telefonom végre megcsörrent, majdnem eldobtam az ijedtségtől. Meg sem néztem, ki az, azonnal a fülemhez emeltem, miközben a szívem a torkomban dobogott.

– Igen? – szóltam bele elhaló hangon.

– Ilyet soha, de soha többet ne csinálj, Anna, azt hittem történt veled valami a vonaton! – Mesut hangja kissé rekedtnek tűnt, de amint meghallottam, borzasztó mérges lettem.

– Inkább te ne csinálj többet ilyet! Mégis hogy gondoltad? Mes, az isten szerelmére, én nem...

– Tudom, hogy nem! – csattant fel. Hát ez nagyszerű. Még haza sem értem, és már veszekszem valakivel. Igaz, hogy csak telefonon keresztül, de akkor is. Szuper. – Persze, hogy tudom. De meg kellett próbálnom, és ne mondd, hogy nem éreztél semmit. Mert akkor hazudnál Anna, magadnak is, és nekem is.

Nagyot sóhajtottam, és azt hiszem, lassan de biztosan véresre fogom rágni a számat. Komolyan, lehetne ez a nap még ennél is jobb? Alig hiszem. Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Mert a tény, az tény. Nem mondom, hogy hevesebben dobogott a szívem, vagy libabőrös lett a karom, ami minden egyes alkalommal megvolt, mikor Nando hozzámért.

De valami... valamit igenis éreztem. Valami furcsa melegséget a gyomromban, ahogy a szája a számhoz ért. És legszívesebben elástam volna magamat. Mert nem lett volna szabad.

– Nem így volt? – kérdezte csendesen. Megmasszíroztam az orrnyergem, és néma maradtam. – Anna, légy szíves válaszolj, mert ez a némaság kikészít.

– Engem meg az készít ki, hogy elveszítettem az egyik legjobb barátomat, Mes! Miért kellett ez? Most már semmi sem lehet olyan, mint régen! – Őszintén, majdnem elsírtam magam, de nem lehetett. – Éreztem valamit, persze, hogy éreztem, de semmi olyasmit, amire te gondolsz – hazudtam, és örültem, hogy nem lát, mert az idegtől remegő hangom nem árulhatott el, de szemtől szembe rögtön levette volna, hogy nem mondok igazat. – Kedvellek, Mesut, az első pillanattól kezdve, és barátomnak tartalak körülbelül a második perctől. De soha nem akartam többet...

Most ő nem szólt semmit. Amikor pedig végre újra hallottam a hangját, bántóan semlegesnek tűnt. Fájt neki. Pedig nem akartam, hogy így legyen.

– Én soha nem akartam csak a barátod lenni.

Elakadt a lélegzetem, az eddig visszatartott könnyek közül alattomban kibukkant az első. A számra szorítottam a kezem, hogy ne zokogjak fel hangosan. Annyira, annyira szörnyű ember vagyok.

– Sajnálom – suttogtam rekedten.

– Én is.

– Mes, azért ugye eljössz? Augusztusban? – Ennél önzőbb nem is lehettem volna, de muszáj volt megkérdeznem. Szükségem volt rá, akkor is, ha mindkettőnknek fáj. Aztán rádöbbentem, hogy nem kérhetek ilyet. – Tudod mit, inkább ne is figyelj rám, semmi jogom ilyesmit kérni – nevettem sírósan. – Tedd, amit szeretnél, csak... csak néha azért beszéljünk.

– Beszélünk. Hiányzol.

Kész. Kitört belőlem a sírás, és alig hallottam a saját fuldoklásomtól, hogy elköszön, válaszolni meg aztán pláne nem tudtam. Én csak szerettem volna egy egyszerű lány lenni, boldogan, és ha más nincs, szürkén élni. Most azonban azt éreztem, hogy kitépték a mellkasomból a szívemet. Kétszer egymás után. Fájt. Annyira nagyon fájt, hogy nem is bírtam állva maradni. A dohányzó asztalba kapaszkodva rogytam a földre. Utáltam Mesutot, amiért ennyire bonyolulttá tette ezt az egészet.

Nem tudom, mennyit ültem ott, magamba roskadva, de nem is különösebben érdekelt. A zokogás csak lassan csitult, és nem tudtam, hogy ettől – mármint a sírástól – vagy valami egészen mástól fáj-e a mellkasom. Annyira nem is volt fontos. Egyedül az volt a lényeges, hogy fájt. A veszteség szülte könnyektől, vagy magától a veszteségtől... nem számított. És Fernandót még mindig nem tudtam elérni. Juanitót meg már meg sem próbáltam.

Nem akartam dramatizálni, de nem tudtam kiverni egy mondatot a fejemből: íme, így hullik darabokra a rövid időre olyan tökéletesnek tűnő életed, Anna.

Idegesen töröltem meg a szemem, és még én is éreztem, hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy ennyire elhagytam magam. Ez nem én vagyok! Rendbe kell hoznom, mert szeretem Nandót, és szeretem azt az új, hozzám annyira nem illő, mégis nagyon vonzó életet, amibe ő és az új barátaim beengedtek, ahol megint lehetek valaki. Nem ismerik a nevem, és nem is erre vágyom, én csak azt szeretném, ha szeretnének. És úgy éreztem, hogy itt szeretnek.

Összerezzentem, amikor valaki rátenyerelt a csengőmre. Rápillantottam az órára, délután fél négyet mutatott, és én nem igazán vártam látogatókat, nem is voltam úgy öltözve: szakadt melegítő, póló, ráadásul kisírt szemek.

Az első gondolatom az volt, hogy talán Luca vagy Évi jöttek, hogy megnézzék, élek-e még, úgyhogy kicsit megkönnyebbülve tápászkodtam fel. Jobb is ha nem maradok egyedül az idióta gondolataimmal. Pontosan Lucra vagy a nővéremre lenne szükségem ahhoz, hogy végre gatyába rázzanak.

Szélesre tártam az ajtót. Az állam pedig szinte a padlón koppant.

– Nando, te meg mit...? – kezdtem volna, de a kérdés bennem rekedt. Szó nélkül szorított magához, az ujjai elvesztek a hajamban, a karja a derekamra fonódott, én pedig elvesztem a melegben, mint mindig. A könnyeim kicsordultak, ezúttal azonban talán inkább örömömben. Néhány lépést hátráltam, ő pedig berúgta  maga mögött az ajtót. – Úgy sajnálom – suttogtam.

– Tudom – felelte, egy pillanatra sem engedve el. Az arca az enyémhez simult, pedig ehhez meg kellett görnyednie, sokkal alacsonyabb voltam nála.

– Az egész csak egy hatalmas félreértés, én nem akartam ő megcsókolni, Mes csak egy barát. Egy nagyon fontos barát.

– Tudom.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ő nem így... mindent tönkretettem, ugye? – kérdeztem, és a vállába fúrtam az arcomat. Nem lettem volna képes a szemébe nézni.

– Kicsim. – A megszólítás olyan puhán és kedvesen hangzott a szájából, hogy még a sírás is bennem rekedt. Aztán két tenyere az arcomra simult, így érte el, hogy a szemébe nézzek. – Nincsen semmi baj, érted? Azért vagyok itt, mert látni akartalak, meg mert aggódtam, amiért nem tudtalak elérni. Biztos sokkoló lehet ez az egész felhajtás, meg a többi...

– Elhiszed, hogy nem történt semmi más? – Egy hetet töltöttem egy másik férfi társaságában. Azt hiszem, nem lenne alaptalan a feltételezés, hogy talán más is történt közöttünk. De Nando csak a fejét rázta. – Miért? – kérdeztem halkan. Talán reméltem, hogy kimondja. Vágytam rá, hogy megtegye.

– Azért, amiért ide is eljöttem. Mert szeretlek.

A szó halkan, forró lebegett közöttünk. Talán nem érzett olyan mélyen irántam, mint Oli iránt, de kit érdekelt, ha engem is szeretett?!

Mintha felrobbant volna bennem valami. Ő csókolt meg engem, vagy én őt? Fogalmam sem volt. Talán egyszerre történt. De amint megéreztem az ajkait az ajkamon, úgy éreztem, megégek. Belülről emészt fel valami nagy, boldog forróság, és nem akarom, hogy ennek bármikor is vége legyen.