Törékeny - 4. fejezet

[Na hát, itt a következő fejezet ehhez a történethez. Magához a plothoz nincsen sok hozzáfűzni valóm, azt úgy is elolvassátok (remélhetőleg), és talán még szeretni is fogjátok (bízom benne), viszont a szokásos zene ajánlómtól most kicsit el kell térnem, ugyanis két zeném is van. Először is, akik kíváncsiak arra, hogy én mire írtam: The Beatles - Norwegian Wood & The Beatles - I'm looking through you. Na most, tudom, hogy mennyire kiábrándító lehet, hogy rádöbbentetek, hallgatok Beatlest és még írok is rá xD Szóval nyilván senkit nem kényszeríthetek rá, hogy szintén így tegyen (csak írás helyett olvasson). Így a nem csodabogár embereknek van másik zeném, amit pedig ide kattintva hallgathattok meg. Jó szórakozást hozzá :)]

4. fejezet – Közelebb

A vacsoránk után több, mint egy hétig nem hallottam Mesutról. Nem keresett, és én sem kerestem őt. Nem mondom, hogy nem esett rosszul a tény, hogy úgy tűnt, megfeledkezett rólam, ugyanakkor nem volt jogom csak úgy belemászni az életébe, ha ő nem kíváncsi rám többé. Ráadásul rengeteg dolga is lehetett, a sajtó százhatvannyolc órában velük volt tele. A Madridnak nem kezdődött éppen jól az idény.

Pontosan ezért lepődtem meg, amikor egy szerda este egyszerre megcsörrent a telefonom. Alejandróra számítottam, mert el kellett utaznia Sevillába, hogy csoportokat vezessen, és egészen vasárnapig nem láthattam. Megdöbbentem, amikor a telefonom kijelzőjén Mesut nevét láttam villogni. Egyedül ültem a nappalim kanapéján melegítőben meg kék atlétában és mozimaratont tartottam egy nagy tál pattogatott kukorica és néhány csomag gofri meg egy üveg lekvár társaságában. Határozottan úgy éreztem, ez nem az az énem, amit Mesut Özilnek meg kellene ismernie.

– Igen? – szóltam bele a készülékbe végül, még mindig sűrűn pislogva. Reménykedtem benne, hogy a hangomon nem érezni a mélységes megdöbbenést.

– Szia! – köszönt, fáradt volt a hangja, de ugyanakkor valahogy vidám is, ami valahol megnyugtatott. Minden rendeben van vele. Nagyjából. Mert a pályán még mindig erősen hullámzó teljesítményt mutatott.

– Hogy vagy? – kérdeztem, és megállítottam a Szívek szállodája részt, amit éppen néztem. Hát, határozottan nem srácnak való szórakozás, bár szerintem a Gilmore-lányok kalandjai olyanok, amihez senki nem lehet elég nő, elég fiatal, vagy elég öreg.

– Minden oké. Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. Tudom, hogy hirtelen, de ráérsz most?

Pislogtam kettőt, és anélkül válaszoltam, hogy végiggondoltam volna, mit is mondok.

– Persze, éppen mozimaratont tartok itthon. Ha szeretnél, csatlakozhatsz. – A nyelvem önálló életre kelt. Legközelebb talán szerencsésebb lenne leharapnom.

– Jó ötlet. Lezuhanyzom, és megyek – kapott az alkalmon a középpályás, és már meg is szakította a vonalat. Legszívesebben az asztalba vertem volna a homlokomat a saját hülyeségem miatt…

Aztán végül mégsem tettem semmi hasonlót. Mert tulajdonképpen most mit is problémázok én itt? Mesut csak egy barát, és ha úgy dönt, hogy nem vagyok elég jó neki, mert melegítőben és smink nélkül lát, akkor valószínűleg nincs is miről beszélnünk egymással. Ha viszont így is megfelelek az elvárásainak, akkor meg tényleg van valamiféle baráti kapcsolatunk. Szóval tovább tömtem magamba a pattogatott kukoricát, miközben azon aggódtam, hogy Jess meg Rory jöjjenek már végre össze, mert Jess az egyik legjobb létező sorozatkarakter, akihez valaha szerencsém volt.

Mesut a rész utolsó két perce előtt csöngetett, úgyhogy fel sem álltam, csak lazán kiabáltam, hogy „gyere be”. Kicsi lakásba lakom, így az előszobám mindössze egy beugró, amit nem választ el ajtó a nappalimtól.

A srác meglepetten nyitott be, és ahogy becsukta maga mögött az ajtót, elfordította a zárban a kulcsot. Igen, mások is mondták már, hogy kissé felelőtlen vagyok. Aléval az élen.

Mesut lerúgta a cipőjét, aztán megállt a kanapé mellett, ahogy volt, kabátban, és hitetlenkedve bámult a képernyőre.

– Detti, te most komolyan ezt nézed?

– Mesut Özil, csak egy percre maradj csöndben, ez a legjobb rész! – morogtam, és törökülésbe húztam a lábamat, miközben Dean kidobta szerencsétlen Roryt, amiért elég nyilvánvaló módon szerelmes volt Jessbe. Nem, nem láttam még százötvenszer ezt az epizódot.

Mesut felnevetett, és felakasztotta a kabátját a fogasra, ahol csak az enyém árválkodott, és ledobta magát mellém a kanapéra.

– Kukoricát? – kérdeztem, és felé nyújtottam a tálat.

– Kérek – markolt bele. Nagy sóhajjal dőltem hátra, amikor az ismerős, stáblistát kísérő zene megszólalt. – Azt hittem, csak a húgaim bolondulnak az ilyen sorozatokért – csóválta meg a fejét.

– Az ilyen sorozatokat mindenki szereti, akinek van egy kis jó ízlése – világosítottam fel, és megdobtam egy darab pattogatott kukoricával. Reméltem, hogy beleragad a hajába, vagy valami, de sajnos nem jártam sikerrel. Az ember lánya ne kezdjen focistákkal, ugyanis iszonyatosan jó reflexeik vannak. Simán elkapják a kukoricát, ha esetleg meg akarják őket dobálni.

– Szóval nekem nincsen ízlésem – vonta le a következtetést felvont szemöldökkel. Elnevettem magam az arckifejezésén.

– Igen, valami ilyesmire célozgattam burkoltan. Na jó, nem foglak kényszeríteni, hogy Szívek szállodáját nézz velem… – sóhajtottam fel mártírkodva, és felé nyújtottam a DVD-boxot azzal a kétszáz DVD-vel együtt, ami nagyjából benne volt. – Szóval válassz!

– Akármit választhatok? – kérdezte, én pedig bólintottam.

– Akármit.

– De tényleg, akármit?

– Hát jó, örülnék, ha nem néznénk valami gyomorforgató horrort, mert ma még aludni is szeretnék – haraptam az ajkamba.

– Szóval akkor mégsem akármit…

– Mesut, most kötözködsz, vagy választasz végre? – csaptam a vállára, és most rajta volt a nevetés sora. Már legutóbb is feltűnt, hogy rengeteget nevetünk, ha együtt vagyunk, szinte már annyit, hogy a hasam belefájdul. Ezer éve nem éreztem magam senki mellett ennyire felszabadultnak, pedig még csak nem is tegnap láttam őt legutóbb, gyakorlatilag másfél hete nem beszéltünk. Ráadásul plusz pont, amiért a szerelésemre sem mondott semmit, pedig ő aztán eszméletlen jól nézett ki. Bár lehet, hogy gazdagéknál alapkövetelmény, hogy egy farmer meg egy szimpla felső is jól mutasson rajtuk.

De tényleg nem tett megjegyzést, csak szétterült a kanapémon, a dohányzóasztal alatt előrenyújtva keresztbe tette a lábát és nézegetni kezdte a DVD-ket.

– Szuperhősök? – kérdezte, megtörve a csendet, és kizökkentve engem a bámulásból. Mert hogy bámultam. Ez mekkora ciki…

– Jöhet – vágtam rá.

– Amerika Kapitány?

Szenvedve dobtam magam hátra a kanapén, és még nyögtem is mellé.

– Most meg mi van? Azt hittem, hogy ti lányok buktok Chris Evans meztelen felsőtestére. És az Amerika Kapitány egy jó film – nézett rám.

– Az Amerika Kapitány egy borzalmas film! – kértem ki magamnak. – Idiótán néznek ki benne a speciális effektek, a történet borzasztó, és tényleg Chris Evans az egyetlen értékelhető pontja, de még őt sem szeretem annyira, hogy többször is megnézzem ezt a nyilvánvaló balfogást a Marvel részéről – jelentettem ki.

– Jól van, nem kell a dráma – vigyorodott el Mesut, és kivett egy másik filmet. – A Bosszúállók azért jöhet, ugye?

– Igen – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Végigkövettem a mozgását, ahogy felállt, odalépett a DVD-lejátszómhoz, és beletette a filmet, aztán elindította. Angolul néztük, így mindketten értettük, meg amúgy is imádtam eredeti nyelven nézni a filmeket, általában úgy a legjobb. Persze akadtak kivételek, de a Bosszúállók nem tartoztak abba a kategóriába. Bár kétségtelen, hogy magyarul is élveztem.

Mesut egyébként még farmerban sem tagadhatta le, hogy sportolt. A hátán játszottak az izmok, pedig semmit nem csinált azon kívül, hogy kinyújtotta a kezét, és kicsit lehajolt. Az ajkamba haraptam, és elöntött a szégyen. Mégis mi a fenét csinálok én? Nekem barátom van, akit szeretek, és különben is, Mesut csak egy srác, egyáltalán nem kellene őt így… hát, nézem. Mert pontosan tudtam, hogy éppen olyan szemmel vizsgálgatom, ahogy csak a nők tudnak egy olyan férfit, aki bejön nekik.

– Van vasárnap ez a vacsora – kezdte, miközben beállította a feliratot és a hangot, hátra sem nézve rám, amiért hálás voltam, mert akkor rajtakapott volna, hogy őt figyelem.

– Milyen vacsora? – kérdeztem, kicsit elveszítve a fonalat. Hogy jön ez most ide?

– Ahol meg kell jelennünk, és gondoltam eljöhetnél velem – fordult felém. A hajába túrt a tarkóján, innen tudtam, hogy zavarban van.

– Öhm… – nyögtem, és hirtelen nem tudtam mit mondani.

– Pusztán baráti alapon, komolyan! – szögezte le. – Egyszerűen csak nincs kivel mennem, és az a helyzet, hogy jelenleg tényleg én vagyok az egyetlen szingli az egész Real Madridnál, ráadásul Saminál is itt lesz a barátnője, szóval kilőve, hogy együtt menjünk. Mondjuk az is elég gáz lenne, de egyedül… érted.

– Persze. Menjünk együtt – bólintottam rá, mosolyogva.

– Komolyan?

– Aha – bólintottam. Leült mellém, látható megkönnyebbüléssel. Fogalmam sincsen, miért izgult ennyire, mintha legalábbis leharaptam volna a fejét. Pedig tudnia kellett, hogy egyetlen vacsora alatt olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy kezelhetné ezt az egészet lazábban is. Szabályosan olyan érzésem volt a közelében, mintha ezer éve ismerném, nem csak néhány hete. – Mennyire kiöltözős?

– Öö… eléggé? – sandított rám.

– Nem baj, úgyis imádom bámulni a focistákat, amikor öltönyben vannak. Az öltöny mindenkinek jól áll, és mindenkin kifejezetten előnyösen mutat. Te is jöhettél volna öltönyben. Akkor lehet, még az Amerika kapitányt is megnéztem volna veled – öltöttem ki a nyelvem, mire reflexből hozzám vágott egy díszpárnát maga mellől. – Na! – méltatlankodtam, és viszonozni akartam az igazságtalan bánásmódot, de mondanom sem kell, csúfos kudarcot vallottam. Mesut egyszerűen elkapta a csuklómat, a párna pedig szimplán kipottyant a kezemből. Ijesztően közel kerültem hozzá, gyakorlatilag a teste melegét is éreztem. Szinte rémülten néztem fel rá, ő pedig hasonlóan zavartan nézett vissza rám.

– Nézd a filmet – mondta végül, féloldalas mosollyal, tőlem pedig csak egy bólintásra futotta. Szótlanul ültem vissza a helyemre, kicsit talán távolabb is tőle, mint eredetileg.

Kellett vagy tíz perc, mire magamhoz tértem.

***

Az után a vacsora után kellett néhány nap, amíg le tudtam rendezni magamban, hogy tulajdonképpen mit is érzek, és hogy mi lenne a helyes. Aztán rádöbbentem, hogy nem tudok rendet rakni magamban, sőt mi több, nem is akarok, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy mi lenne a helyes. Így vagy úgy, de semmiképpen sem tudok lemondani Detti barátságáról. Vagy bármi másról, ami vele kapcsolatos.

Őszintén szólva elegem volt már belőle, hogy mindig én vagyok a jó fiú. Miért nekem kell mindig a rendes srácnak lenni, aki hátralép, ha nehezebb helyzettel találja szembe magát? Mi van, ha most az egyszer én szeretnék lenni a rossz fiú? Mi van, ha tényleg azt akarom, hogy lépjen ki a kapcsolatából, és velem foglalkozzon?

Megijesztettek a gondolataim. Én nem ilyen vagyok, egyáltalán nem ilyen. Más dolog, hogy szeretek ide-oda eljárni, és nem mondom, hogy még soha nem volt olyan, hogy egy kapcsolatom mindössze egyetlen éjszakára szólt. De az, hogy néha kimaradok, egyáltalán nem ugyanaz a kategória, mint amikor szándékosan két ember közé áll valaki. 

Ez nem én vagyok.

De azt sem tagadhattam le, hogy nagyon jól éreztem magam Dettivel. Ha kiverem a fejemből ezeket a szánalmas gondolatokat, még tényleg lehetünk barátok, és arra nagy szükségem volt, hogy legyen egy olyan barátom, mint ő. Így aztán döntöttem.

Továbbra is maradok jó fiú. Elég unalmas szerepkör.

Mikor szerda este beállítottam hozzá, és ő ott ült krémszínű kanapén melegítőben, meg egy sima felsőben, az egész szituáció egyszerre hatott megdöbbentőnek és nagyon is természetesnek. Miért is kellett volna kiöltöznie egy egyszerű estéhez, amin két barát megnéz néhány filmet? Arról nem is beszélve, hogy így is nagyon… szép volt. Szőke haját egy csattal fogta össze a tarkóján, néhány tincs kicsúszva a szorításból az arcát keretezte, és őszintén szólva, sem a kukoricás tál, sem a gofri nem rontotta el az összképet. Csak... egyszerű volt. Olyan, amilyennek lennie kellett.

Beléptem a lakásába, és olyan volt, mintha többé nem is Madridban lennék, hanem otthon, vagy Isztambulban a barátaimmal, legalább hat-nyolc évvel ezelőtt, amikor a nevemet még csak a helyiek ismerték, és nem volt sem világbajnokság, sem Real Madrid, sem semmi más, csak Mesut Özil. És Detti mellett mindez egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek. Mármint, hogy lehetek még ilyen, nem kell örökké a focistának, a hírességnek lennem.

A Bosszúállókat választottam. Nem mintha nem láttam volna már elégszer, a srácokkal együtt néztük meg, mikor kijött, de alapvetően jónak tűnt egy sima szerda estére.

Ültünk egymás mellett, és kicsit kellemetlen éreztem a csendet. Talán nem kellett volna megérintenem őt, utána mindketten valahogy szótlanná váltunk, és én nem akartam elrontani ezt az egészet, a maga hétköznapi tökéletességével.

Aztán Dettinek csak megjött a hangja. A filmről beszélgettünk, arról, hogy vajon Mark Ruffalo vagy Edward Norton a jobb Hulk, meg arról, hogy nincs viccesebb dolog az orosz akcentussal beszélt angolnál, és hogy Samuel L. Jackson mennyire zseniális.

– Oké. Beszéljünk a rossz fiúkról – néztem rá.

– Rólad?

– Még mindig kínoz az a Cascada szám – vigyorogtam.

– Hé! Szívem minden szeretetével énekeltem, oké? – kérte ki magának.

– Hát hogyne – bólogattam és megdobáltam kukoricával, amit nevetve hárított.

– Tom Hiddleston jó színész, csípem. Ráadásul a legnagyobb rajongója történetesen a legjobb barátnőm, úgyhogy nem is mernék más mondani – rágta a száját.

– Szerintem is jó színész. Mármint jó Loki – bólintottam, aztán elgondolkodtam azon, amit mondott. – A legjobb barátnőd… nem spanyol, ugye?

– Nem – rázta meg a fejét, és nem nézett rám. – Itt Madridban nem nagyon vannak barátaim. Vannak kollégáim, van Alejandro és vagy te, de itt nagyjából ki is fújt. Nem vagyok itt elég régen ahhoz, hogy tényleg igazi barátokról beszélhessek, és túl sokat dolgozom ahhoz, hogy ez a közeli jövőben megváltozzon.

– A barátodként tartasz számon engem?

– Hát… remélem, hogy azok vagyunk – mosolyodott el. – Kicsit rosszul is esett, hogy egész mostanáig nem kerestél – vallotta be, és elhúzta a száját. Amikor meg akartam magyarázni, feltette a kezét. – Olvasok újságot, szóval gondolom nem véletlen volt, mikor nulla-huszonnégyben áll a cirkusz a klubnál. De legközelebb azért legalább egy sms-t dobj, hogy élsz még. Vagy valami – nevetett fel zavartan.

Felé nyúltam, és megsimogattam a fejét. Nem az arcát, csak a haját, és azt sem hosszan. Egyetlen, rövid érintés volt, és reméltem, hogy tudja, mit akarok ezzel kifejezni.

– Köszi – mondtam halkan.

– Nincs mit. Mikor először találkoztunk, nem gondoltam, hogy valaha is kedvelni foglak. Mármint úgy tényleg. Mert hát amíg a Madridban játszol, nyilván nem utálhatlak – öltötte ki rám a nyelvét, én pedig elnevettem magam. Mindketten újra a film felé fordultunk. Detti most már sokkal közelebb ült hozzám, ami megnyugtatott. Többé a csend sem volt kínos, csak olyan, amilyennek lennie kell, ha két ember filmet néz együtt. Megnyugtató.

Fel sem tűnt, hogy Detti mikor aludt el mellettem, csak az tűnt fel, hogy nem sokkal a vége előtt – jellemző, hogy a nagy csatajelenet előtt, persze – a vállamra hajtotta a fejét, és egyenletesen emelkedett-süllyedt a mellkasa, a szeme lehunyva, és olyan békés volt az arca, amilyen csak azoké az embereké, akik igazán mélyen alszanak.

Elmosolyodtam, és a füle mögé tűrtem néhány homlokába lógó szőke tincset. Megvártam, amíg vége lett a mozinak, aztán ölbe vettem, és rövid keresgélés után megtaláltam a hálószobáját. Nem akartam felébreszteni, és nem is különösebben bántam, hogy magamhoz ölelhetem. Mert oké, jó srác vagyok… de amiről nem tud, az nem is fáj senkinek.

Az ágya nem volt bevetve, ami már meg sem lepett. Az éjjeli szekrényén egy fénykép állt, ő volt rajta, és egy barna, göndör hajú lány, gyanítom, a legjobb barátnője.

Gyengéden letettem, és a vállára borítottam a takarót, amikor halkan, rekedtesen megszólalt, még csak a szemét sem nyitva ki.

– Mes… maradhatsz.

– Detti – nem voltam benne biztos, hogy tisztában van vele, mit mondott.

– Komolyan. Örülnék – motyogta.

Továbbra sem éreztem magam meggyőzve azt illetően, hogy magánál van, de a lelkiismeretem mindenesetre sikerült csillapítanom azzal az indokkal, hogy ő maga kért tőlem ilyesmit. Úgy, ahogy voltam, bedőltem mellé. Abban a pillanatban, ahogy vízszintesbe kerültem, éreztem csak igazán, hogy mennyire fáradt vagyok. Addig szinte fel sem tűnt.

Néztem Detti nyugodt, békés arcát, és próbáltam gondolkodni, próbáltam kettőnkről gondolkodni, de nem nagyon sikerült, elnehezült a fejem.

Aztán elnyomott az álom.