Love hurts - 9. fejezet

[Nem szeretnék sokat hozzáfűzni a fejezethez. Romantikus, és nagyon Lia központú, kicsit az ő életéről, a balesetről tudhattok meg többet. Szóval, nyugis. Zene hozzá pedig itt. És lassan már hozzá sem kell tennem, de hát azért az egész történet Vii-nek ajánlva. :)]

9. fejezet – Nightmare

A saját zokogásomra ébredtem fel, és arra, hogy belesikoltok a párnámba. A hajam a nyakamra tapadt, és olyan rémületet éreztem, mint már nagyon régen nem. Annyira nem akartam, hogy akkor történjen velem ilyesmi, mikor Mesnél vagyok, ráadásul éppen akkor, amikor ünnepelnünk kéne, örülni neki, hogy elverték a Deportivót, ráadásul, hogy!

Erre még csak egy éjszakát sem tudok végigaludni.

Megéreztem Mesut tenyerét a hátamon. Még mindig a párnába fúrtam a fejem, és közben éreztem, hogy kicsordulnak a könnyeim.

– Minden rendben van – mondta halkan, és próbált megnyugtatni. – Itt vagy velem. Semmi baj – simogatta a hátamat. Sikerült feltápászkodnom, és azonnal elfészkelődtem az ölében, az arcomat a nyakába temetve. Valahol örültem neki, hogy most nem vagyok egyedül. A rémálmaim elleni küzdelemben egészen eddig nem volt senki, aki segített volna. Megcirógatta a fejem, én pedig próbáltam leküzdeni a sírást, de a könnyeim csak lassan apadtak el. – Mi történt? – kérdezte.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt magyarázatba fogtam volna.

– Emlékszel, amikor egyszer arra kértél, hogy meséljek Petiről? – kérdeztem, Mes pedig bólintott. – Mit szólnál hozzá, ha most...?

– A volt barátodról akarsz beszélgetni velem az éjszaka kellős közepén? – vonta fel a szemöldökét.

– Igen. Senkivel nem beszéltem róla, mióta... mióta meghalt. És rémálmaim vannak hónapok óta. Nem tudom, mit tehetnék még ez ellen, azon kívül, hogy beszélek róla. Te pedig nem ismerted őt. Viszont lassan éppen olyan fontos leszel.

– Rendben van – egyezett bele, és újra elfeküdtünk az ágyon. Jó volt így. A karja a hátamon a biztonságot jelentette, a csend megnyugtatott, és sokat segített az is, hogy a rémálom után nem a baleset képei tolulnak az agyamba, hanem Mesut arcát láttam.

– Tizenhét éves voltam. Két évvel ezelőtt, nyáron ismertem őt meg, az után, hogy hazajöttem a VB-ről.

– Ott voltál a VB-n? – nézett rám csodálkozva. Egyáltalán nem zavart, hogy közbekérdezett, akartam, hogy inkább beszélgessünk, minthogy én beszéljek végig. Még olyan keveset tudtunk egymásról.

– Aha, Xabi miatt. Egy élmény volt – nevettem. – Bár akkor még nagyon utáltalak – rágtam a szám szélét, elnyomva egy mosolyt. Felvonta a szemöldökét. – Nem tetszett, hogy olyan jó vagy – vontam meg a vállamat. – Miután hazajöttem, furcsa volt mindenkivel újra magyarul beszélni, amikor pedig elkezdődött az iskola, egyenesen vissza akartam szökni Madridba. Tizenegyedikbe mentem, és nem bővelkedtem éppen barátokban, úgyhogy bármit megadtam volna azért, hogy újra Sesével vagy Nandóval lehessek. Anyuék nem nagyon bírtak velem, úgyhogy már tényleg szó volt arról, hogy itt folytatom az iskolát, Nagore keze alatt.

– Szóval majdnem akkor jöttél, mint én – jegyezte, és elmosolyodott. – Szerinted akkor is...?

Elnevettem magam.

– Naná. Kicsit más lett volna a helyzet, de különben igen.

Apró csókot nyomott a számra, én pedig automatikusan hunytam le a szemem, hogy elveszhessek az érzésben.

– Szeptember elsején aztán megjelentem az iskolában, és egycsapásra minden megváltozott. Leültem a padomba, ahol azelőtt rendszerint egyedül gubbasztottam, és kibámultam a suli ablakán, amikor valaki lehuppant mellém. Anett a legjobb barátnőm lett később, akkoriban azonban szerintem két szót nem váltottunk egymással, pedig már kilencedikről kezdve osztálytársak voltunk. Anett nem sok emberrel volt jóban az osztályban, de velem ellentétben neki legalább a sulin kívül voltak barátai. Ránéztem...

– Figyelj, nem akarlak zavarni, de történt valami nagyon érdekes dolog a nyáron – harapta be a száját Anett. Nem igazán érdekelt, hogy mit akar mondani, egészen addig, amíg fel nem tette a következő kérdését. – Tudod, néztem a foci VB-t és a döntőben, mielőtt átadták volna a kupát, esküdni mertem volna, hogy téged látlak lent a pályán Ramos, Torres meg Alonso között. De nem te voltál, ugye?

Nem nagyon meséltem arról, hogy milyen szálak fűznek Spanyolországhoz, az osztálytársaim még csak azt sem tudták, hogy egyáltalán fűznek. Majdnem eltátottam a számat, úgy néztem Anettre, a leginkább az lepett meg, hogy nézte a VB-t, de afelett sem tudtam napirendre térni, hogy megismert. Amikor a srácokkal voltam az a búskomor én, akit itt ismertek, eltűnt, ráadásul a spanyol zászló volt felfestve az arcomra. 

Valamiért nem voltam képes hazudni Anettnek. Fogalmam sincsen miért. Talán azért, mert szerette a focit, talán másért, minden esetre – életemben először – meséltem valakinek a nyaramról.

Az általános iskolában tudták, hogy ki vagyok, honnan jövök. A gimiben nem akartam elkövetni ezt a baklövést. Azelőtt a legtöbb barátom egy idő után már csak azért akart velem lenni. Mert tudták, hogy ki vagyok. Azt akartam, hogy magamért szeressenek, ne azért, mert egy világhírű focista a nagybátyám.

Bezárkóztam. És végül már nem voltak barátaim sem.

Anett azonban egyáltalán nem olyannak tűnt, aki visszaélne egy ilyen helyzettel.

– Én voltam – feleltem egyszerűen. Hatalmasra nyílt kék szemekkel meredt rám. – Anya húga Xabi Alonso felesége.

– Ezt nem mondod komolyan...

– A saját szemeddel láttad, nem? – kérdeztem mosolyogva.

– Azt sem tudtam, hogy szereted a focit! – Erre csak megvontam a vállam. – Ha tudom, sokkal előbb melléd ülök. Mármint az nem érdekel, hogy ki fia-borja vagy, de végre egy ember, aki mást is tud erről a sportról, mint hogy huszonketten játsszák, és nem szabad kézzel a labdához érni. Kérlek, mondd, hogy a Realnak szurkolsz!

Csodálkoztam Anett lelkesedésén. Olyan ember, aki még nála is kevésbé nézett ki drukkernek, kevés létezhetett ezen a földön.

– Ő is ott volt az autóban, ugye? – kérdezte Mes, és kisöpört néhány tincset a homlokomból. Bólintottam, és próbáltam nem elsírni magam.

– Ő, és a másik barátnőm Nóri. Nóri az évfolyamtársunk volt. Vele nem a foci hozott össze, őt egyszerűen csak kiutálták, mert jól tanult. És hárman magányosnak lenni valahogy jobb volt, mint egyedül – suttogtam.

– És Peti?

– Peti egy másik iskolából jött át abban az évben. Olyan volt... nem is tudom. Szeptember végén már együtt jártunk. Soha nem volt köztünk dráma. Nem azt mondom, hogy nem kaptunk össze alkalmanként, de nem ment a „szakítunk-összejövünk” tipikus tinédzser huzavona.

– És végül nem költöztél Madridba.

– Nem. Mert már volt miért maradnom – bólintottam.

– Sergio biztos nem repesett... – jegyezte meg, én pedig elgondolkodtam.

– Ő és én nagyon közel állunk egymáshoz. Sosem volt testvérem, és ezt ő meg Nando pótolta az életemben. És valóban nem örült. De akkorra már hozzászoktunk, hogy az élő beszélgetéseket felváltják a nyár végével a telefonhívások.

– Peti...

– Hasonlított hozzád – mondtam. Meglepődött. – Nem külsőre. Ez olyan... fura hasonlóság. A természete, vagy még inkább a temperamentuma az, ami olyan volt, mint a tiéd. És ő is sportember volt – mosolyodtam el. – Szertornász, bár nem profi szinten. Azt mondta, sajnálja rá az időt. Pedig borzasztó tehetséges volt – révedtem el.

– Nagyon szereted őt – rángatott vissza Mes hangja a valóságba.

– Mindenben ő volt nekem az első, ami fontos egy ember életében – nézte a focista szemébe. – De lassan kezdek ráébredni, hogy attól, mert valaki meghal, senki más élete nem ér véget. Nagyon nehéz. És még mindig nagyon szeretem. És minden egyes alkalommal fáj, amikor megcsókolsz. De az a szánalmas lény, aki az elmúlt hónapokban voltam... nem az igazi Lia. Soha nem is volt az igazi Lia. Nem akarok azzal a tudattal élni, hogy elengedtelek, amikor helyrerakhattál volna. Szeretlek, Mes – vontam meg a vállam egyszerűn. Mindig nagy feneket kerítenek az emberek annak, ha valaki ezt mondja, és persze én is azért mondtam, mert komolyan gondoltam. Egyszerűen csak ez volt az igazság.

Hozzám hajolt, és megcsókolt, hosszan, gyengéden. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsem, mit akar mondani. Én is szeretlek, Lia.

– Miről szoktál álmodni, amikor így ébredsz? – kérdezte halkan, amikor elváltunk egymástól. Lehunytam a szemem.

– Tűzről. Arról, hogy Nóri a kórházban halt meg, és akkor már magamnál voltam, tudtam mi történik. Arról, hogy amikor ütköztünk, még percekig nem ájultam el, csak éreztem, hogy ömlik a vér valahol, belőlem, és látom, hogy Peti nem nyitja ki a szemét, és minden piros, és hogy Anett nincs az autóban, mert leszakadt az ajtó ott, amelyik oldalon ült. És arról is, hogy a vezetőülés üres, mert Peti barátja, Laci, kirepült a szélvédőn.

Éreztem, hogy a könnyek marni kezdik a szemem. Sosem meséltem senkinek erről. Nem mondtam el, mit láttam. Nem mondtam el, hogy valahol mélyen már akkor tudtam, hogy mind meghaltak.

– Fogalmam sincsen, hogy éltem túl, Mes. Ha úgy vesszük, szerencsém volt, még csak igazán nagyon súlyos sérülésem sem volt. Persze össze kellett fércelni, és sok vért veszítettem, de... nem voltam veszélyben. A többiek viszont elmentek. És nincsen racionális magyarázat – suttogtam. Magához húzott, és én beszívtam az illatát, amit annyira szerettem.

– Talán Isten volt.

– Mostanában nem igazán tudok benne hinni – sóhajtottam, és lehunytam a szemem. – Tudom, hogy te igen. És néha arra vágyom, bár nekem is menne. De képtelen vagyok rá. Mert ez az Isten vett el tőlem mindent, ami nekem valaha fontos volt.

Nem mondott semmit, pedig tudtam, hogy nem ért velem egyet. De Mes valahonnan azt is pontosan tudta, mikor tud meggyőzni valamiről, és mikor nem. Ez a helyzet az utóbbi kategóriába tartozott.

***

Nagore és én nem mentünk el a srácokkal Amszterdamban, így otthon, nagynénémék nappalijában izgultam végig a meccset. Bár az elején még úgy tettem, mintha a pályaválasztás jobban érdekelne, nem így volt.

Egyelőre a történelem szakkal szemeztem a leginkább, mert nagyon szerettem a történelmet, az érettségim sem lett borzalmas, ráadásul a spanyolok történelme nagyon is izgalmas volt, Dél-Amerikáról pedig ne is beszéljünk... de mindez eltörpült amellett, hogy meccset kellett nyerni az Ajax ellen.

Benzema gólja után Ane meg én végigugráltuk a nappalit. Szerettem nézni ahogy játszottak. Szerettem az érzést, hogy én ismerem ezeket a fiúkat, kicsit többet látok belőlük, mint a szurkolóik, hogy nem egyet közülük a barátomnak mondhatok.

Szerettem az életemet itt, Madridban. Olyan volt, mintha két évvel ezelőtt élnék. Mintha nem csak az elmúlt három hónap, de az előtte lévő pár év sem történt volna meg. Olyan volt, mintha ez lenne az én lehetőségem, hogy kipróbálhassam, mi lett volna, ha akkor mégis másként döntök, magam mögött hagyva Anettet, Nórit és Petit.

Már csak az álmaimat kísértették. Mert nem hagyhattam, hogy a nappalokat is elvegyék az életemből. Még akkor is, ha nagyon fájt minden egyes szívdobbanás.

A repülőtéren másnap a családdal együtt vártam a srácokat. Ane és Jon borzasztó izgtatottak voltak, alig várták, hogy újra láthassák az apukájukat, pedig alig egy kevés időre ment el, aztán persze Sesét is körberajongták. Kedvenc hátvédem átkarolta a nyakam, én pedig nevetve bújtam hozzá.

– A tegnapi meccs után azt hiszem jogos a kérdésem. Mikor fogod bevallani Kakának ellenállhatatlan és leküzdhetetlen rajongásodat, amit iránta érzel? – vigyorgott rám, én pedig összevont szemöldökkel néztem rá.

– Nagyon vicces vagy Ramos – morogtam, és éreztem, hogy elvörösödöm.

– Nem vicc volt. Szinte mindenkivel jóban vagy a csapatból, miért éppen vele tennél kivételt?

– Mert csak! – vágtam rá. Nem mertem bevallani, hogy milyen kislányos reakciókat lennék képes produkálni, ha egyszer többet kellene mondanom a középpályásnak egy sziánál.

– Na jó, megyek, mielőtt Mes kitekeri a nyakam, amiért elraboltalak tőle – mosolyodott el, és meglapogatta a fejemet.

– Mes sosem tenne ilyesmit – mondtam, és kibontakoztam az ölelésből. Nem kerülte el a figyelmem, hogy egy egészen kicsit megrándul az arca. Ha nem ismertem volna olyan jól Sesét, ahogy pedig ismertem, talán fel sem tűnik a dolog, így azonban nem kerülte el a figyelmemet. Felvontam a szemöldököm.

– Tudom – mondta, és otthagyott. Karba tett kézzel néztem utána. Kicsit korán jön a klimax... Egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, hogy van valami baja, csak éppen azt nem tudtam, mi az. Sergio soha nem szokott így viselkedni, velem legalábbis.

– Hé – ölelte át Mes a vállamat a hátam mögött állva. Bár nem láttam, a hangját, az illatát bármikor felismertem volna. – Szia – puszilt bele a nyakamba, nekem pedig ezerrel kezdett verni a szívem. Nem tudtam megállni a mosolyt, és szembe fordultam vele.

– Szia – mosolyogtam rá. Nem csókolt meg. Azt hiszem, már így is eléggé vonzottuk a tekinteteket, nem akartam, hogy még jobban belemásszanak az életembe, és azt hiszem, ő sem. Így aztán egyszerűen csak hozzábújtam, a vállába fúrtam az arcom, és elvesztem a karjai között.

– Élvezted a tegnapi meccset, mi? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.

– Még jó! – vágtam rá. – Jobb, ha vigyázol, mielőtt Karim Benzema meghódítja a szívemet – vigyorogtam rá, mire kaptam egy felvont szemöldököt. – Különben, nem tudod mi baja Sesének? – kérdeztem, és a tekintetemmel a nagynénémet kezdtem el keresni. Mesut nem válaszolt, úgyhogy ránéztem. – Oké. És neked mi bajod van? – engedtem el a kezét.

– Semmi. És tudtommal Sergiónak sincsen semmi problémája – felelte végül, de nem hatott őszintének. Most rajtam volt a szemöldökfelvonás sora.

– Okké... Nekem mindegy – köszörültem meg a torkomat. – Megyek, köszönök Xabinak – jelentettem ki, és nemes egyszerűséggel otthagytam a német focistát.

Nem tetszett ez az egész. Fogalmam sem volt, mi bajuk lehetett, és tisztában voltam vele, hogy ez a legkevésbé sem az én dolgom, ugyanakkor mindkettejük mögött borzalmas szezonkezdés állt, és nem örültem volna neki, ha éppen most vannak zűrök a barátságukban. Főleg azért, mert normál esetben szét sem lehet robbantani őket, főleg, ha csatlakozik Iker is.

Persze, nem gondoltam, hogy Mes ennyiben fogja hagyni az elvonulásomat, ezért nem is lepett meg, amikor megvárt a reptér parkolójában. Nagore érdeklődve nézett rám.

– Ne várjunk éjszakára, ugye? – kérdezte, én pedig megvontam a vállam.

– Még nem tudom.

– Valami baj van? – nézett rám, és megfogta a kezem, hogy kicsit lemaradjunk Xabitól és a gyerekektől. – Jól vagy, Hugi?

– Velem kivételesen minden oké – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – Ne aggódj, Nagore, ha visszazuhanni készülök az önutálat feneketlen medrébe, mindenképpen szólok előtte.

– Ezzel ne viccelődj, jó? – sóhajtotta, majd puszit nyomott a homlokomra, aztán odaintett Mesnek, aki minket figyelt az autójának dőlve, és visszaintegetett a nagynénémnek.

Amikor odaértem hozzá, a mellkasának döntöttem a homlokom.

– Soha nem szabad hagynod, hogy csak magammal törődjek, oké? Mert lehetek bármilyen rossz ember, észre kell vennem, ha nincsenek jól azok az emberek, akik fontosak nekem – néztem rá. – És nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy meg tudsz téveszteni. Mert nem tudsz.

Csak bólintott egyet, és végre megcsókolt. A tenyere a nyakamon annyira megnyugtató volt, és annyira ismerős, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Peti arcát láttam magam előtt, de csak egy pillanatra. Mert szinte azonnal megjelentek a lelki szemeim előtt Mes szemei.

Fogalmam sem volt, hogy mit tesz velem, hogy hogyan volt képes arra, amire a szüleim és a pszichológusok hónapokig képtelenek voltak, de nem is számított.

Mes egyszerűen csak Mes volt.

És valami nem volt rendben vele. És valami nem volt rendben az egyik legjobb barátommal sem.