Taníts meg - 9. fejezet

[Nem tudok mit felhozni a mentségemre a sok kihagyásért, bocsássatok meg nekem! Viszont akkor most lenne itt néhány dolog. Nem véletlenül van ott a "Nem szerettem" gomb a bejegyzések alján, szabadon rá lehet kattintani, de ha megteszitek, kérlek hagyjatok nekem véleményt is, mert így fogalmam sincsen, hogy mi nem tetszett. Persze, ha lehet, akkor normális stílusban. A másik. Nagyon utálni fogtok ezért a fejezetért, és nem csak a borzasztó függővég és elvarratlan szál miatt. Hát, úgy látszik ez a szerzői megjegyzés szinte csak bocsánatkérésekből áll. Úgyhogy még egyszer: bocsássatok meg nekem!]

9. fejezet – Egyedül

– Mesut, nem viccelek, ne ölelj magadhoz, hacsak nem akarsz hányni. Elképesztően büdös vonatszagom van – fintorogtam, miközben folyamatosan vigyorogtam. Egyszerűen el sem akartam hinni, hogy itt vagyok, hogy látom őt. Borzasztó hosszú volt az a két hét, amikor nélkülöznöm kellett az összes focistámat. Július vége volt, és így, hogy a spanyolokat már nem ünnepelték – illetve ünnepelték, csak ez nem járt különösebb feladatokkal – mindenki újra edzeni kezdett.

Persze, minden nap beszéltem Nandóval telefonon, vagy skype-on – mikor hogy jött ki a lépés – és Juanito is tartotta bennem a lelket, de ez egyáltalán nem pótolhatta a személyes kontaktust, amit én igenis igényeltem.

Most azonban – azon kívül, hogy büdösnek és törődöttnek éreztem magam – én voltam az egyik legboldogabb ember a földön, ahogy ott álltam a müncheni pályaudvar peronján.

– Azt hiszed érdekel, te kis hülye? – nézett rám vigyorogva Mesut, és szorosan magához ölelt, én meg csak elvesztem a karjai között. Jó érzés volt, hiányzott. Bár az elmúlt néhány hétben őszintén gondolkodtam rajta, hogy felcsapok pszichológusnak mellette, egyszerre azon vettem észre magam, hogy a legfontosabb barátaim között tartom számon.

Miután hazaértünk az EB-ről, néhány napig kételkedtem benne, hogy komolyan gondolta a meghívását, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy eszében sincs hagyni, hogy kihúzzam magam alóla. Nem mintha akartam volna. Nem volt semmilyen tervem a nyárra az Eb után, az esküvő előtt, így a programomba belefért, ráadásul...

Be kell ismernem, hogy hiányzott. Nagyon is.

– Milyen volt LA? – kérdeztem, és hagytam, hogy a vállára vegye az utazótáskámat. Más esetben talán tiltakoztam volna, de Mesutról beszéltünk, és ő élsportoló, szóval nem gondoltam, hogy megerőltető lesz neki, ráadásul formában kellett tartanunk. Elmosolyodtam a gondolatra.

– Mindenki tud róla? – kérdezte kissé gunyorosan.

– Miért, mit gondoltál? – kérdeztem vigyorogva. – Az összes létező közösségi és megosztó portál veled volt tele.

– Tudod, ez a legrosszabb része: zéró magánélet – nézett rám. Összevontam a szemöldököm.

– Ezt most célzásnak kellene vennem? Mi lesz, a következő öt napban bezárkózunk a házba és rejtvényt fejtünk meg társasozunk?

Elnevette magát. Annyira ritkán hallottam a mindig komoly Mesut Özilt nevetni, hogy kiélveztem minden pillanatát. Melegséggel töltött el, amikor megnyílt legalább egy kicsit, és nem csak az erőltetett vigyoroknak, meg a kicsit természetesebb félmosolyoknak, hanem az őszinte nevetéseknek is tanúja lehettem. Jól állt neki. Én pedig jól éreztem magam tőle.

– Ez már csak azért sem megvalósítható, mert egy teljes napot anyáéknál fogunk tölteni. Lesz hagyományos török kaja, ráadásul fejlesztheted a meglehetősen gyér némettudásodat is, kisasszony.

Hangosan fújtam egyet, és duzzogva meglöktem a karját. Nem hiába beszéltünk mindig angolul, az én némettudásomat inkább nemtudásnak kellene nevezni.

– Nem ér kiröhögni, értem? Örülj, hogy egyáltalán... – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert megálltunk egy fekete kocsi előtt. Elakadt a lélegzetem. – Hű! – préseltem ki végül magamból. – Nem feltűnő ám – jegyeztem meg, és végigsimítottam az autó orrán.

– Tetszik, mi? – kérdezte elégedetten, miközben a táskám a csomagtartóba dobta, aztán kinyitotta előttem az ajtót. – Tudod ki hiszi el, hogy nem akarsz jogsit, mikor így nézel egy autóra... – vigyorogta, aztán ő is behuppant mellém.

– Nem is akarok! – állítottam makacskodva, pedig ilyen helyzetekben tényleg mindig elgyengültem. Meg aztán, Mes autója tényleg gyönyörű volt. – Hogy vagy? – kérdeztem tőle, komolyra fordítva a szót. Nem nézett rám, mereven az útra koncentrált, én azonban türelmesen vártam.

– Jól – felelte végül, de mindketten éreztük, hogy ez egy kicsit sántít, így aztán helyesbített. – Jobban. Főleg most, hogy itt vagy.

Megremegett bennem valami, és nem egészen értettem miért. Mégis, valahogy jól esett, hogy ennyire szüksége van rám. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy nekem mennyire van szükségem rá. Fogalmam sem volt róla, merre tart a kapcsolatunk, bizonytalanság remegett bennem minden egyes beszélgetésünkkor. Mesuttal lenni olyan volt, mintha ingoványra léptem volna. És bár tudtam ezt, képtelen voltam visszafordulni. Még akkor is, ha sejtettem, hogy vég felé indulok. Talán nem is sejtettem. Talán tudtam. De nem voltam tökéletes, csak egy kíváncsi, gyenge emberi lény. És ha visszafordulok, sosem kapom meg a válaszokat a kérdéseimre.

Jól tudtam ezt.

– Mi van Torresszel? – kérdezte totál semleges hangon. Kibámultam az ablakon. Mit válaszolhattam volna erre a kérdésre? Együtt voltunk, én mégis valahogy folyamatosan egyedül éreztem magam, legyek bárhol is. Fogalmam sem volt, mit csinál, hogy milyen most, a megbeszélések alatt, amiken a válás előtt a feleségével kell részt vennie... pontosan tudtam, hogy nem mondja el az igazat, mert nem akarja, hogy aggódjak, vagy rosszul érezzem magam. Nem mintha ezzel nem késett volna el egy cseppet. Egyetlen reményem Juanito volt, aki igyekezte őt egyben tartani.

Mégis, úgy éreztem, hogy ott kellene lennem.

És tudtam, hogy nem lehetek ott, mert csak még bonyolultabbá tenném a helyzetet. Így is folyamatosan bennem volt a görcs, hogy mi lesz, ha Olalla meggondolja magát, ha rádöbben, hogy még mindig Nandót szereti. Pontosan tudtam, hogy nem vagyok elég fontos, hogy felvegyem vele a versenyt, hogy engem Fernando nem szeret igazán.

És különben sem állnék közéjük. Hiszen gyerekeik vannak.

– Nagyon elgondolkodtál, Anna – hallottam Mes gyengéden szólongató hangját, mire nagyot sóhajtottam.

– Minden olyan törékeny, Mes. Minden annyira képlékeny... Együtt vagyunk, de nekem ebben a kapcsolatban nincs szavam. Hogy meddig tart, hogy milyen, mindenben az számít, hogy ő mit gondol. Függök tőle, kiszolgáltattam magam, és mégis, tudom, hogy sokkal rosszabb lenne enélkül a gyenge lábakon álló valami nélkül, mint ezzel együtt élnem.

– Bolond vagy – mondta egyszerűen, én pedig nem védekeztem. Nélküle is tisztában voltam vele, hogy így van. Kötöznivaló bolond vagyok. És szerelmes. – Bolond vagy. Sokkal jobbat érdemelnél ennél a...

– Mes, hagyjuk a témát jó? – Nem volt szükségem tőle egy jó nagy lecseszésre, mert fájt minden mondata. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy jobbat érdemlek – mi lehetett volna annál jobb, mint ami az EB-n történt velem? – de pontosan tudtam, hogy ennél jobbra vágyom. Valami biztosabbra. Csak nem akartam kimondani. És azt sem akartam, hogy más mondja ki.

A férfi hangosan fújt egyet, de nem tett több megjegyzést, amiért nagyon-nagyon hálás voltam neki. Aztán újra a tájra függesztettem a tekintetem, és összevontam a szemöldököm.

– Kimegyünk a városból? – értetlenkedtem. A szája sarkában megjelent egy mosoly.

– Egy szóval sem mondtam, hogy a városban lakom.

– Nem a városban laksz – kerekedett el a szemem. Megrázta a fejét.

– Szűk értelembe véve nem. Ahogy mondtam, nem akarok nagy felhajtást, úgyhogy... elmenekültem.

Nevetnem kellett. A felszabadult kacagás szinte kirobbant belőlem, ahogy a vicces fintort néztem Mesut arcán. Pedig az ember azt hinné, hogy egy olyan ember, mint ő, az ég világon semmitől sem rettent meg. Aztán kiderül, hogy mégis: az emberektől.

– Ne számíts nagy dologra, már régóta Madrid az otthonom, szóval...

Megráztam a fejem, a nevetés csendes, komoly mosollyá szelídült.

– Mesut, egyvalamit mindig elfelejtesz – néztem rá, mire a szeme sarkából rám pillantott. – Én nem az az ember vagyok, akit a pénzeddel kell lenyűgöznöd. Az az utolsó dolog, ami veled kapcsolatban érdekel.

  ~~~

A hetem olyan gyorsan eltelt, mintha csak egyetlen, hosszú napról lett volna szó. Égtem Mes szülei előtt a makogásommal, amit meglehetősen kedvesen kezeltek, a nővére is csak diszkréten röhögött ki, elmentünk vidámparkba, sétáltunk, vagy egyszerűen csak beszélgettünk a ház kertjében, főleg esténként, a földön fekve, és én végre nem éreztem magam egyedül.

Végre úgy éreztem, hogy tartozom valahová, és ez megrémített.

Mert egyáltalán nem ide kellett volna tartoznom, és ezt én is pontosan tudtam. Ez nem az én otthonom, és a helyem még véletlenül sem menő focisták között van. Csak egy egyszerű, vidéki tanárnő voltam, akinek a feje tetejére állt az élete.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer olyan szituációba kerülök, amit nem tudok a szokott higgadtságommal kezelni. És most mégis. Nem csak Mesről volt szó, egyáltalán nem csak róla, de ahogy beszélgettünk, éreztem, hogy két külön világban élünk. Ő, Nando, Juanito, Iker, Sese és a többiek az egyikben, és én a szánalmas kis életemmel a másikban.

Ez mind túl szép volt, hogy igaz legyen. Az élet nem tündérmese, ezt már régóta tudom. És ahogy ott feküdtem mellette, egyszerre megértettem, hogy mióta ez a valami velem és velük elkezdődött, én csak várakozom.

Arra, hogy mikor kezdenek el a dolgok rosszra fordulni.

A fejünk felett megdörrent az ég.

– Ajjaj. – A hangjában egyáltalán nem azt hallottam, hogy megrémült volna. Mindig meglepett, hogy a pályán kívül Mesut mennyire nyugodt ember volt.

– Nem akarunk esetleg bemenni? Tudod, nem szeretnék holnap egy tüdőgyulladással hazaindulni – vontam fel a szemöldököm, mire konkrétan kiröhögött.

– Anna, ez csak nyári eső, semmi bajod nem lesz tőle. Vicces.

– Én értem, hogy te bírod a vizet, mert a focinál nem számít, ha esik egy kicsit, de én csak egy egyszerű halandó vagyok – fordultam az oldalamra, hogy teljesen szembe kerülhessek vele.

Mes meglapogatta a fejem.

– Kezeskedem érte, hogy a világon semmi bajod nem fog történni, ha esetleg megáznánk. Így megfelel?

– Tűrhető – bólintottam. – Nem is tudom mikor álltam utoljára szándékosan az esőben. Talán tizennégy, vagy tizenöt éves lehettem...? – morfondíroztam csak úgy magamba a számat rágcsálva. Magamon éreztem a tekintetét, de egy cseppet sem feszélyezett a dolog. – És te? Sétáltál gyerekként viharban?

– Megesett – felelte, éppen azzal egy időben, ahogy az első csepp koppant az orromon. Elmosolyodtam, és Mesut is.

Az eső rákezdett. Hirtelen, hevesen, ahogy azt a nyári viharok szokták. És pontosan úgy mosták ki belőlem a keserű, nyomasztó gondolatokat is, mint amikor tinédzser voltam. Az élet annyira egyszerűnek tűnt, ahogy ott nevettünk a pokrócon egyre vizesebben és vizesebben Messzel, hogy azt kívántam, bár addig tartana ez a vihar, amíg meg nem halok.

Persze, jól átfagytunk, de addig egyikünk sem volt hajlandó bemenni – puszta makacsságból – amíg végleg el nem állt, aztán meg versenyt futottunk a zuhanyzóért. Nyilván esélyem sem volt egy profi focista ellen, és ezt ő is belátta, úgyhogy végül kő-papír-ollóval döntöttünk. Nyertem.

Nem akartam hazamenni. Nem akartam visszatérni az unalmas életemhez, de fogalmam sem volt, hogy mit csinálnék, ha nem így lenne. Egész életemben csak tanítani akartam. Hogy egyszer majd elvágyom hazulról, hogy más dolgokat is ki szeretnék próbálni, új emberekkel megismerkedni... ez meg sem fordult a fejemben. Eddig legalábbis.

Mikor végre lefeküdtem a vendégszobába, akkor sem tudtam elaludni, folyamatosan ezen járt az agyam, azt sem tudtam, hogy merre forduljak. Próbálkoztam a szokásos, „nemgondoloksemmiresem”-dolgot, de nem vált be. Megnéztem a telefonomat, hogy megtudjam, mennyi az idő, pedig tudtam, hogy meg fogom bánni, mert ilyenkor csak ideges leszek tőle, hogy tudom, már semmiképpen nem fogom kialudni magam. Fél kettőt mutatott. Remek.

Sóhajtottam, és kikászálódtam az ágyamból, aztán a szobából is kivánszorogtam, miután megbotlottam a táskámban és káromkodtam egyet, ami pedig egyáltalán nem szokásom. Ebből is látszik, hogy nem voltam nyugodt.

Gondolkodás nélkül nyitottam be Mesut szobájába. Ő persze békésen aludt, így aztán a lehető leghalkabban feküdtem be mellé az ágyba. Megdermedtem, amikor felém fordult, és rám pislogott. Egyáltalán nem tűnt álmosnak vagy ilyesmi, de gondoltam, hogy ez talán a sztárgénjeiből adódik. Mindenesetre az éledő lelkiismeret-furdalásom – azért, mert felébresztettem – egyáltalán nem öltött olyan borzalmas méreteket, amilyenre számítottam.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte halkan. Némán megráztam a fejem. – Tudom, hogy sok minden jár a fejedben, és most minden bonyolultnak tűnik. Látszik a képeden. Bár én még mindig úgy gondolom, hogy túlrágod magadban. A helyzet egyáltalán nem súlyos vagy rendkívüli – bágyadtan elmosolyodtam, ő meg felsóhajtott. – Na, gyere ide – húzott magához, én meg persze egyáltalán nem tiltakoztam. Megnyugtatott. Úgy, ahogy Juanito. Az agyam kikapcsolt, elfelejtettem, hogy van Nando, hogy van Olalla és vagyok én, és minden összezavarodott. Csak azt éreztem, hogy van valakim, egy barát, és vigyáz rám.

– Mes?

– Hm?

– Mindent köszönök – motyogtam a vállába. Trikóban és melegítőalsóban aludt.

~~~

– Hát... – sóhajtottam, miközben felléptem a vonat első lépcsőfokára, és Mesutra néztem. Igyekeztem nem elbőgni magam, ami szinte mindig sikerült, ha búcsúzkodtam. – Köszönök mindent. – Bár lelkesnek szántam a köszönetnyilvánítást, elég gyérre sikerült, borzasztóan szomorú voltam. Mes elhúzta a száját.

– Ne légy már ilyen, ez nem örökre szól, vagy ilyesmi. Mondtam, hogy ha lesz időm, akkor talán arra a nevetséges esküvőre elkísérlek. Még akkor is, ha Mata is megy. Lehet ketten kellünk ahhoz, hogy leszereljük a hódolóidat.

Értékeltem, hogy jobb kedvre akar deríteni, úgyhogy bágyadtan elmosolyodtam, miközben bemondták, hogy a vonatom azonnal indul, úgyhogy az utasok fejezzék be a beszállást. Szerettem volna még eggyel feljebb lépni, hogy az automatikusan záródó ajtó majd gond nélkül becsukódhasson, de ekkor valami olyasmi történt, amire a legkevésbé sem számítottam.

Mesut, akivel körülbelül egy magasságba kerültem így, hogy a vonat első lépcsőjén álltam, átkarolta a nyakam, és megcsókolt.

Tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Amikor elváltunk, az arcán már nyoma sem volt az előbbi évődésnek, halálosan komoly volt. Én pedig egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Szó nélkül álltam, miközben az ajtó becsukódott, és – pont mint egy rossz, szerelmi drámában – lassan az ajkamhoz emeltem a kezem.

Mégis, mi a fene volt ez?

A következő gondolatom pedig az volt, hogy ebből óriási botrány lesz. És lett is. Mert amikor hazaértem, törődötten a rengeteg utazás után, a kettőnk csókjelenete fogadott minden sporttal foglalkozó hírportálon. A vonatút alatt végig kikapcsolt telefonom pedig folyamatosan csengett, amióta hazaértem.

Fernando hívott. És nekem fogalmam sem volt mit kéne tennem.

Említettem már, hogy az életem a feje tetejére állt? Nos, az még semmi volt ahhoz képest, ami ezután következett. Én pedig még soha nem éreztem magam annyira egyedül, mint abban a pillanatban.