Taníts meg - 8. fejezet

8. fejezet – Együtt...?

Levakarhatatlan vigyor ült a képemen. Nyertek, de hogyan nyertek, istenem! Annyira megérdemelték, még akkor is, ha sajnáltam az olaszokat mellette. Semmi nem jött nekik össze, és ez borzalmas lehetett, én magam pedig 2-0-ig éreztem ezt a meccset igazán meccsnek. A következő két gólt már az örömjáték szülte. Mégis, annyira jó volt nézni, ahogy Fernando belőtte, ahogy utána lepasszolta Matának, aki a végén csak játszhatott, még ha nem is sokat.

Felszabadultak voltak, és ez nekem éppen elég volt.

Úgy ugráltam a kilences mezemben, mint valami kisgyerek, engedtem, hogy a mellettem ülők, akiket még sosem láttam, magukhoz öleljenek az öröm mámorában.

Miután lefújták a meccset, a gyerekek úgy árasztották el a pályát, mint a játékosok. A szó szoros értelmében ott tolongott egy második focicsapat is, csak éppen kicsiben. Láttam Nandót Norával és Leóval, és a szívem úgy dobogott, mintha kilométereket futottam volna.

Kicsit úgy éreztem, hogy közéjük állok, hogy én állok közéjük, és hogy Nandónak inkább mindent meg kellene tenni azért, hogy visszaszerezze a családját, mert jól láthatóan velük van otthon, ők azok, akikért él, és nekem nincs jogom, hogy...

A keserű gondolatok úgy szállták meg a fejem, hogy szinte észre sem vettem. Aztán mielőtt teljesen elvehették volna a kedvem, és átvehették volna felettem az irányítást, egy kar ragadta meg a derekam, és úgy emeltek át a palánkon, mint néhány perccel ezelőtt a kisgyerekeket.

Időm sem volt felocsúdni, amikor a valaki magához ölelt. Tágra nyíltak a szemeim.

– Nekem nincsen családom, nincsen feleségem vagy gyerekeim... még szerencse, hogy te itt vagy nekem, nem igaz? – hallottam Juanito vidám hangját, ahogy lehajolt a fülemhez. Elmosolyodtam, és a vállába temettem az arcomat, miközben megmarkoltam a pólóját a hátán.

– Olyan nagyon büszke vagyok rátok – mondtam elfúló hangon.

Kit érdekelt, hogy ott állunk a stadion kellős közepén, hogy lefényképezhetnek minket – és hogy valószínűleg így is fog történni, főként, mivel ott ölelkeztem Matával egy Torres nevével díszített mezben – vagy hogy bárki megjegyzést tehet ránk, és félreértheti? Nem volt fontos, mert Juanito a barátom volt, aki segített nekem. És mivel egyikünknek sem volt igazán senkije, ott voltunk egymásnak, hogy én neki és ő nekem végre valaki legyen.

Mellettünk elhaladtában Sese is meglapogatta a fejemet, amin újra csak mosolyogni tudtam, sőt Iker is átkarolta futólag a nyakamat.

Aztán megláttam a felénk közeledő Fernandót és a kezét fogó gyerekeket, és önkéntelenül is megszorítottam Juanito kezét, ettől remélve bátorságot.

Hiszen ha idehozza őket, mit is mondhatnék azoknak a gyerekeknek? Hogy miattam szakad ketté a családjuk? Még akkor is, ha ez nem igaz, én valahogy így éreztem.

Mata visszaszorított, aztán elhúzta a kezét. Félve néztem rá. Hát ki lesz így a támaszom? De ő csak megcsóválta a fejét, és tudtam, hogy valahol igaza van... ezzel egyedül kell szembenéznem. Ha tényleg Fernandót választom, ha tényleg el merem fogadni, hogy szeretem őt, akkor egyedül kell szembenéznem. És meglehetősen biztos voltam abban, hogy szeretem őt.

– Sziasztok! – köszönt széles mosollyal az arcán. Csak úgy ragyogott a boldogságtól, miközben egyik kezével Nora kicsi kezét fogta, a másikon pedig Leót tartotta.

– Sziasztok! – viszonoztam kissé remegő hangon.

Kicsit zavarban voltam, főként azért, mert én nem beszéltem spanyolul, a gyerekek pedig nyilván ezen a nyelven tanultak először. Így csak mosolyogtam, és leguggoltam Nora elé. Olyan, mint az iskolában, csak ez a kislány még a legkisebb diákjaimnál is apróbb.

Legnagyobb meglepetésemre azonban Nando Norához angolul szólt. A kicsi lány azt hiszem egy csöppet zavarban volt, de aztán halkan és picit selypesen bemutatkozott apu barátjának, megeresztett felém egy félénk mosolyt, aztán nagy vigyorral az arcán átkarolta Mata lábát.

Nandóra néztem, a szememmel az ő tekintetét kerestem.

Némán beszélgettünk, de az is elég volt. Tudtam, láttam, hogy mennyire szereti a gyerekeit, sütött az egész magatartásából, mindenből, amit csinált, és muszáj volt neki azt üzennem, hogy ne dobja ezt el magától, maradjon csak velük, lesz ami lesz, én túlélem valahogy, de ő alig láthatóan megrázta a fejét.

– Nem lenne értelme – mondta halkan, és szinte biztos voltam benne, hogy csak én hallottam. Annyira fájt érte a szívem, hogy azt kívántam, bár inkább sose találkoztunk volna, semmint, hogy így kelljen őt látnom.

Aztán a háta mögött feltűnt a felesége, és én úgy éreztem, muszáj hátrálnom néhány lépést, így a vállammal sikeresen nekiütköztem Juanito mellkasának, ő meg önkéntelenül is átkarolta a derekamat, hogy ne essek el.

– Minden oké? – kérdezte, de valószínűleg pontosan tudta, hogy nem, semmi nincs rendben, mert itt van Olalla, itt van Fernando és itt vagyok én is, és fogalmam nincs, hogy mit kéne tennem, még a saját összekuszálódott érzéseimen sem tudok kiigazodni mióta lekezdődött ez a nyomorult EB... így csak megsimogatta a hátam, aztán elengedett, és leguggolt Norához. Szerettem volna egy kicsit több támogatást kapni, de amikor az ember felnő, rádöbben, hogy nem léteznek tündérmesék, semmi nem fekete vagy fehér, és legfőképpen semmi sem egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy egyedül vagyunk. Annyira nagyon egyedül.

Olalla megölelte a férjét, mosolygott, és én tudtam, hogy Nandónak ez mennyire fáj, és éreztem, hogy engem is bánt, hogy bármennyire is nem szeretném, de mardos a féltékenység, pedig még csak jogom sem volt féltékenynek lenni. Hiszen ki vagyok én neki...?

– Szép volt, srácok – hallottam a nő hangját, és elfordítottam a fejem. Éreztem magamon Juanito tekintetét, de nem néztem vissza rá. – Téged még nem ismerlek. – Felkaptam a fejem. Oli egyenesen rám nézett, mosolygott, én pedig éreztem, hogy elpirulok.

– Ő a... – kezdte volna Nando, de a szavába vágtam, gyávaságból. Nem akartam tudni, hogy mi vagyok neki.

– Keresztes Anna – fogadtam el a felém nyújtott kezet. – Csak egy új barát – mondtam remegő hangon. Olalla kézfogása határozott volt, de egyáltalán nem ellenséges. Fogalmam sem volt, hogy kellene viselkednem vele. Egyrészről utálni akartam, mert bántotta azt akit szerettem, másrészről pedig láthatóan nem volt utálatos, csak...

…csak nem tudtam őt kedvelni.

– Remélem, rendesen viselkedtek veled! Különösen Juan. Tudod, nagyon fura viszonya van a nőkkel, igaz Juanito? Te viszont igazán passzolnál hozzá – nevetett.

Lesütöttem a tekintetem, zavart ez a közvetlen stílus, zavart, hogy összeboronált Matával, zavart, hogy Nando egy szót sem szólt, és zavart, hogy kettőnk közül nyilvánvalóan Olalla volt fontosabb számára. Még sem mondtam semmit, nem mertem.

Az előbbi örömöm, az az öröm, ami még bennem volt, mikor Juanito magához ölelt, eltűnt a semmiben, én pedig üres maradtam. Olalla megölelte Matát is, aztán a kicsi Norával és Leóval elindult visszafelé. Ottmaradt hármasunk szótlanul állt, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ.

Nando tett felém egy, kettő, három tétova lépést, még végül már ellőttem állt, és magához ölelt.

– Úgy sajnálom – suttogta. – És közben annyira boldog vagyok.

A szavai talán nem függtek össze, én mégis értettem, hogy mit akar mondani. Számomra jelentést hordoztak. És ami még fontosabb: meg tudtam neki bocsátani, pedig tudtam, már akkor éreztem, hogy minden könnyebb lenne, ha itt és most búcsút mondanánk egymásnak... még sem tudtam elengedni. Annyira szeretni akartam – és mellette annyira azt akartam, hogy engem is szeressenek végre úgy igazán – hogy nem érdekelt, mibe kerül.

~~~

A repülőtéren álltunk, és búcsúztunk. Fájt. Kedveltem Annát, sokkal jobban, mint ahogy gondoltam, hogy bekövetkezhet, és most fogalmam sem volt, mikor látom újra.

Nekünk kötelességünk volt most hazamenni, körutazást tenni, és örülni annak, hogy nyertünk. Nem mintha nem így lett volna, annyira boldog voltam, hogy szinte ki sem tudtam szavakkal fejezni. De most valami másra is szükségem volt ahhoz, hogy egyben tudjak maradni. A válás úgy lebegett a fejem felett, mint valami hatalmas bárd, ami bármelyik pillanatban rám zuhanhat, és megölhet.

Nem vagyok én elég erős ehhez egymagamban.

Úgy szorítottam őt magamhoz az egyik épület árnyékában, mintha sosem lennék képes elengedni. Még mindig nagyon sajnáltam a döntő után az egész szituációt Olallával, de ez velem együtt jár. Nem tudom őt kiirtani magamból, és nem tudtam, mit mondhatnék még, pedig láttam, hogy ő is szenved. Annyira bonyolult volt vele minden, egyszerre annyi gondolat és érzés kavaroghatott benne, ami szerintem nem egészséges, mégis, szinte mind az arcára volt írva, úgy váltották egymást, mint ahogy a felhők vonulnak az égen szélviharkor.

Kisimítottam néhány tincset az arcából, és ránéztem. Nem mondott semmit, meg se mukkant, pedig amikor a fiúk kézről-kézre adták őt egymásnak, hogy elköszönhessenek tőle, mindenkinek mondott néhány szót, mindenkitől elköszönt. És most itt állt előttem, és egyre csak a tekintetem kereste, abba kapaszkodott.

– Gyere el Madridba, Anna – kértem, és két tenyerem közé fogtam az arcát. – Ott leszek most egy darabig. Gyere el.

– Eljössz az esküvőre? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a szavaimat.

Valószínűleg kiolvasta az arcomból a választ, mert szomorkásan elmosolyodott.

– Nem baj. Megértem, hogy nem tudsz.

De hiába mondta ezt, én közben éreztem, hogy nagyon is baj, hogy rengeteget jelentett volna neki, ha ott vagyok.

– Te azért eljössz? – kérdeztem újra.

– Persze, hogy el. Legalábbis igyekezni fogok. De tudod, már elígérkeztem ám. Nem csak a tiéd vagyok... - felelte kacérkodva. Tágra nyitottam a szemem.

– Kinek ígérkeztél el? Juanitónak?

– Nem. Mesut Özilnek – felelte csak úgy félvállról. Kicsit megdöbbentem.

– Még a végén féltékeny leszek – vontam össze a szemöldököm. – Ugyanis, ha nem vetted volna észre, mostantól igényt tartok a társaságodra – mosolyogtam rá. Elkomolyodott. A szemébe néztem. Mint az olvadt, forró csokoládé. Annyi bizonytalanság volt benne, és azt kívántam, bár eloszlathatnám ezt a bizonytalanságot, de most még nem ment. Most még én is nagyon bizonytalan voltam.

– Igényt tartasz rám? – nézett rám, olyan volt, mint egy gyerek, aki még csak most készül megtenni az első lépést. Már tudja, hogy meg kell tennie, de még nem elég bátor hozzá, még fél, hogy elesik. Tudtam, hogy nem ígérhetem meg neki, hogy a végén, mindennek a végén nem fog zuhanni, nem fogunk mindketten zuhanni, de nem is akartam. Egyelőre csak annyit szerettem volna, ha a jelenben maradunk, ha ebben a pillanatban biztos lehetek benne, hogy valaki szeret engem. És hogy ez a valaki Anna. – Akarsz engem, Nando? – Annyira halk volt a hangja, hogy nem is voltam benne biztos, tényleg kimondta-e a szavakat, vagy csak képzeltem.

– Hát persze – feleltem, homlokom a homlokának érintve, hasonlóan halkan. Nem akartam elrontani ezt a pillanatot. – Persze, hogy akarlak, Anna. Különben nem lennék itt.

Azt hiszem, fogalma sem volt róla, hogy megtalálta a tökéletes szót a kapcsolatunkra: akartam őt. Ez leírt mindent, amit éreztem, és amit nem tudtam még szebb szavakkal kifejezni, mert nem is igazán volt szép és tiszta érzés.

– Akkor most mi lesz? Mi lesz veled és velem? – A kérdés mögött ott lapult az, amit még nem mert kimondani, egyetlen szó: velünk.

– Együtt...? – kezdtem tétován, és hagytam elsikkadni a folytatást.

Olyan meleg mosoly ragyogott fel az arcán, hogy valami megindult az én szívemben is.

– Együtt – bólintott. Annyira akartam, hogy ne kelljen csalódnia bennem, annyira akartam, hogy megtanítson újra embernek lenni, szeretni, hogy nem voltak rá szavaim. Mégsem garantálta semmi, hogy így is lesz.

Ezeket a gondolatokat gyorsan kivertem a fejemből. Semmi szükség nem volt rájuk. Helyette inkább megcsókoltam, ő pedig mosolyogva csókolt vissza, két apró tenyerével a mellkasomon, aztán átkarolta a nyakamat.

Annyira élőnek érzem magam mellette újra. És mikor távol vagyok megint hideg és üres minden, és nekem nincs életem, és nincs jövőm, és nincsen kapaszkodóm.

– Torres, indulás, különben itt hagyunk! – hallottam Iker hangját, és kelletlenül elengedtem Annát. Még utoljára végigsimítottam az arcán, aztán fogtam a táskám, és elindultam. Az ő gépéig még volt idő.

– Hívlak! – fordultam hátra, és rámosolyogva intettem neki. A falnak támaszkodott, és csak nevetett, nem szólt semmit. A hangja elkísért. Még akkor is ott állt – láttam az ablakból – amikor mi már felszálláshoz készülődtünk.

Magam sem tudom miért, de aggasztott, hogy – ki tudja meddig – nem fogom őt látni. És ha őszinte akarok lenni, a németországi látogatása sem nyugtatott éppen meg.

Hetek óta először az ő közelében végre meg tudtam nyugodni, és fogalmam sem volt, mi lesz velem, ha elveszítem. Ha még valakit elveszítek.