Love hurts - 2. fejezet

[Ajánlott dal - Lana Del Ray - Blue Jean, Born to die. Lefordítottam benne egy dalszöveget, gondolva azokra, akik esetleg nem angolosak, de! Ez nem szó szerinti fordítás, mert egy dalszöveget sosem lehet szó szerint visszaadni. Nézzétek ezt el nekem :)]

2. fejezet – At first sight

Azóta nem tudtam levenni róla a szememet, hogy belépett Xabi és Nagore mellett, de hogy lett volna képem odamenni hozzá, amikor be sem mutattak? A válasz: sehogy. Így csak távolról figyeltem, miközben a kezemben megmelegedett az a pohár pezsgő, ami csak azért volt nálam, hogy legyen mivel koccintani.

Sosem ittam alkoholt.

A lány Ronaldóval beszélgetett, mellette – ahogy egész este tette – ott állt Sese, mint valami Oviapu... Nekem meg elég volt három szót váltanom Samival, hogy elveszítsem szem elöl, és már csak a megdöbbent Crist és a hasonlóképpen megdöbbent, és kissé talán dühös Ramost lássam. Utóbbi felém indult meg, aztán megállt a női mosdó előtt, tőlem körülbelül két és fél méterre. Tágra nyílt a szemem.

És a helyzet fokozódott, amikor hangosan dörömbölni kezdett rajta.

– Lia, gyere ki, különben szólok a nagynénédnek, és tönkre teszed mindenki estéjét. Elhiszem, hogy nem jó, de nem viselkedhetsz így!

– Sese, minden oké? – kérdeztem tétován, és közelebb léptem. A hátvéd meglepetten nézett rám, eddig valószínűleg nem tűnt fel neki, hogy közönsége is van, miközben valakit éppen jobb belátásra próbál téríteni. A női mosdó ajtaja előtt.

– Mes! Segítenél? Kellene nekem öt perc, amíg senki nem jön be ebbe a mosdóba... – Olyan kivert kutya tekintettel nézett rám, hogy annak lehetetlen volt nemet mondani, és különben is, kaptam én ennél már cifrább kéréseket is Sergio Ramostól, amikor éppen nem volt józan. Igaz, most éppen teljesen annak tűnt.

– Persze – vontam meg a vállam.

Mikor eltűnt az ajtó mögött, lehajtottam a fejem és próbáltam elfojtani egy vigyort. Valószínűleg ritka idiótán nézhettem ki, de nem nagyon értem rá ezzel foglalkozni, mert alig néhány pillanattal később már nyílt is az ajtó mellettem. Felkaptam a fejem.

Sese mellett ott állt a lány, akit egész este figyeltem. Lesütötte a szemét, aztán mégis összetalálkozott a tekintetünk, és éreztem, hogy... fogalmam sem volt, mit éreztem tulajdonképpen, csak abban voltam biztos, hogy nem természetes.

Gyönyörű szeme volt, kék, mint a tenger, csak úgy világított a sötét haja és a fehér bőre mellett, és most különösen ragyogott, mert... Sírt. Kár is lett volna tagadnia, vagy megpróbálnia elrejteni, nem sikerült volna, de jól láthatóan nem is akarta palástolni a tényt. Zavarba jöttem a pillantásától. Annyira szomorú, kétségbeesett és hideg volt egyszerre. Nem is láttam, nem is tartottam elképzelhetőnek, hogy valakiben, egy fiatal lányban, ennyire ellentétes érzések kavarogjanak.

A bámulásból Sergio hangja zökkentett ki. Épp időben, különben még kezdett volna kínos lenni.

– Mesut, bemutatom neked Papp Liát. Hugi, Mesut Özil, ami feltartózhatatlan irányítónk. A mágus.

A lány halvány mosollyal az arcán nyújtotta felém a kezét, én pedig megszorítottam, és talán kissé tovább is tartottam az ujjaim között, mint ahogy az udvariasság diktálta.

Nem ismertem magamra. Ez nem én voltam, minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy ennyi figyelmet szenteljek ennek a lánynak. Különben is, elegem volt egy időre a képmutató nőszemélyekből. Éreztem, hogy az arcom – amin eddig valószínűleg egyedül a mérhetetlen tanácstalanság tükröződött – most újra bezárul, hogy a gondolataim és az érzéseim is csak azok előtt legyenek ismeretesnek, akiket érdemesnek tartok rá, hogy lássanak belőlem valamit.

– Nagyon örülök – mondta halkan, elfúló hangon. Nem volt jól, ezt kiolvastam a szeméből, de aztán inkább elfordult. – Sajnálom, Sese – mondta. – Hazavinnél? Majd írok egy üzenetet Nagorének. Nincs nekem erőm ehhez az egészhez.

– Persze... – bólintott Ramos, és vetett rám egy tétova pillantást. „Majd megmagyarázom. Ne értsd félre!” – ezt üzente a tekintete.

Sese és én egészen közel kerültünk egymáshoz a legutóbbi szezonban, most már mint barátomat tartottam számon, nem pedig csak egyszerű csapattársként.

– Jó éjszakát! – emeltem meg feléjük kicsit a pezsgőmet, és elfordultam, hogy megkeressem Samit, mielőtt menthetetlenül elnyelne az unalom. Még hallottam Lia hangját, ahogy egyre távolodtak tőlem.

– Furcsa ez a srác – jegyezte meg, én pedig elhúztam a számat. Furcsa. Naná. Miért is lepődöm meg még mindig, hogy az embereknek ez az első reakciója, ha rólam van szó? Nem vártam meg, hogy Sese válaszoljon neki. Nem is érdekelt. Nem fogok csak azért hátast dobni, mert szép kékek a szemei. Köszönöm, de nekem azért ennél egy kicsit több kell.

Legalábbis, erről próbáltam magam meggyőzni magamat, kevés sikerrel.

***

– Mesut, esküszöm, hogy soha többé nem fogok veled játszani. Ezer éve nem volt olyan, hogy többször veszítettem, mint ahányszor nyertem, ráadásul ezen a pályán! – csattant fel Sese, és egy pillanatra nagyon féltem tőle, hogy mindjárt földhöz vágja a kontrollert. Csak vigyorogtam rá, mint a tejbe tök.

– Veszíteni tudni kell – jegyeztem meg félvállról, mire kaptam egy gyilkos pillantást. Már éppen vissza akart vágni, amikor valaki eszeveszetten döngetni kezdte a bejárati ajtót, de Sergiónak még csak ideje sem volt felkelni, máris kivágódott. Nem láttuk, hogy ki az érkező, lévén az előszoba eltakarta a szemünk elől, de amikor felcsendült a dühös hang, Sese elvigyorodott.

– Esküszöm, Ramos, még csak két hete vagyok itt, de már kismilliószor mondtam, hogy a csengő azért van, mert az emberek be akarnak jutni hozzád, úgyhogy ha már méltóztattál venni egyet, legalább csináltasd meg, és akkor nekem sem kell bemásznom a kerítésen. Majdnem leestem! Ha kitöröm a nyakam, az egyedül a te hibád lesz. És ha már a csengőd nem jó, vehetnéd a fáradságot, hogy legalább a bejárati ajtódat kinyisd, mert...

Amikor belépve meglátott engem a nagyban vigyorgó Sese mellett, belé fagyott a szó, és látványosan elvörösödött. Ramosból pedig kitört a röhögés.

– Sziasztok – motyogta az előbb még igen nagy hangon értekező Lia most félénken. Nem tudtam megállni, lehajtottam a fejem, és elnyomtam egy mosolyt.

– Üdv, Hugi. – A házigazda feltápászkodott, és elvette a lány kezéből a sporttáskát, de a gitártól meg sem próbálta megszabadítani. Lia dorgáló pillantást vetett rá.

– Sese, ha szólsz, hogy ma vendéged van, én is elmentem volna Nagoréékkal a hétvégén, és eszemben sem lett volna megkérni rá, hogy fogadj be...

– Idefigyelj, kislány, ha zavarnál, szóltam volna. Nem zavar, igaz Mes? – nézett rám, mire én vidáman megcsóváltam a fejem. Annyira jó volt csak nézni őket, látni kettejük között az összhangot, ahogy már azzal kommunikálnak és üzennek a másiknak, hogy egymásra néznek. – Látod? Különben is, Özil éppen asztal alá alázott F1-ben, úgyhogy jókor jöttél. Leülhetsz mellé játszani.

Felvontam a szemöldököm.

– Kezdőkkel nem ülök le, Ramos – jelentettem ki. Gyanúsan egymásra vigyorogtak.

– Nem vagyok kezdő – jelentette ki Lia fölényesen, letámasztotta a gitárját, és megropogtatta az ujjait. – Úgyhogy, ha csak nem ijedtél meg, felőlem kezdhetjük!

Prüszköltem egyet az elfojtott nevetéstől.

– Kérlek. Csak utánad – paskoltam meg magam mellett a kanapét. Nem mondom, bántotta egy kissé az önérzetemet ez a magabiztosság. Miközben csapatot és pilótát választott az örök kedvenc xbox-játékunkon, a szemem sarkából rá-rápillantottam. Nem bírtam megállni, hogy ne tegyem, pedig tudtam, hogy Sese ott áll mögöttünk, hogy lesi minden mozdulatunkat.

Csak lestem, amikor úgy maga mögé utasított, ahogy még egyik srác sem a csapatból. Diadalmas mosollyal az arcán nézett rám, és a párnára dobta a konrollert.

– Sose kételkedj egy igazi kocka szavában, kezdőkém! – vágta hozzám diadalittasan.

Felnevettem. Olyan ritkán nevetek hangosan, hogy még Sese is meglepődött, de aztán már ő is csak nevetett.

– Hozok nektek inni, jó srácok? – lapogatta meg mindkettőnk fejét, mintha mindkettőnk testvére lenne. Nekem már az is fura volt, hogy Liát Huginak szólítja, és nem akartam, hogy engem is elkezdjen Öcsinek hívni. Azt nem élné túl az önbecsülésem. – Addig tolhattok egy visszavágót – tette hozzá.

– Felőlem mehet – mondtam, és a lányra néztem, örültem, hogy nyíltan megtehettem. Ő szórakozottan biccentett. Amint Sese kilépett a szobából, megváltozott az arckifejezése. Az a kevés vidámság is elszivárgott róla, amit a győzelem után megjelent rajta. Nem értettem. Nem értettem semmit.

Legfőképpen azt nem, hogy miért nem tudom róla levenni a szemem.

– Tudtam, hogy gitározol – kezdtem, csak hogy szóljak valamit, hogy megtörjem a csendet, meg a kínos légkört, ami ránk telepedett, és ami egyáltalán nem volt ínyemre.

– Honnan? – kapta felém a fejét. Rögtön sikerült érzékeny pontra tapintanom. – Sergio mondta el?

– Nem – ráztam meg, és el is fordítottam a fejem. Nem bírtam sokáig a szemébe nézni, pedig milyen gyönyörű szempár volt, istenem. – A vacsorán, amikor bemutatkoztál... bemutattak, és kezet fogtunk, éreztem. A jobb kezed ujjainak végén keményebb a bőr. Az enyém is ilyen volt, amíg gitároztam – magyaráztam, kissé zavarban.

– Te tudsz gitározni? – annyira meglepődött, hogy egy pillanatig oda sem figyelt a pályára, aminek köszönhetően könnyű szerrel meg tudtam előzni. Elvigyorodtam, mire azonnal újra a játékra koncentrált, és egészen addig le sem vette a szemét a képernyőről, amíg újra meg nem vert. – Szóval, tudsz gitározni? – kérdezte újra, felém fordulva.

Közvetlen közelről láthattam az egész arcát, és csak most figyeltem fel rá, hogy öreg. Nem szó szerint, nem ráncos öreg, hanem úgy, mint aki akkora terheket cipelt, amelyek alatt megtört. Jól láthatóak voltak a keserű vonások a szeme, a szája mellett, és akarva-akaratlanul eltűnődtem rajta, mi történt vele. Mert valami történt, és nem csak amiatt gondoltam így, amit az arcán, a szemén láttam, hanem azért is, ahogy Sese és Xabi bántak vele: mint a hímes tojással.

– Hahó, föld hívja Mesut Özilt! – lengette meg a tenyerét a szemem előtt Lia.

– Bocs, elgondolkodtam – feleltem kissé zavartan, és a kezemet kezdtem bámulni. – A gitár, igaz? Csak egy kicsit. Egy egészen kicsit, néhány akkordot. Szerettem volna megtanulni, mert szeretem a hangját, de nem voltam elég türelmes, meg a foci mellett különben sem volt sok időm még valamivel magas szinten foglalkozni. Kivéve az xboxot – mosolyodtam el, és újra rápillantottam.

Az ő arcán is apró mosoly volt.

– Nekem ez a mindenem. Mármint nem az xbox! –  kuncogott halkan.

– Ó, Mes, rossz vizekre eveztél, most jön a másfél órás kiselőadás a gitárok nagyszerűségéről, fontosságáról és jelentőségéről az ember életében – tett le elénk egy tálcát Sese. Lia gondolkodás nélkül hátba vágta.

Csak néztem őket, és... és meglepetten tapasztaltam, hogy irigy vagyok, irigységet érzek. Láttam már Sergót nőkkel, láttam már, milyen amikor csajozik, és most valaki mást láttam. És láttam magam előtt Liát, aki tudja őt úgy kezelni, tud engem úgy kezelni, mintha csak egyszerű srácok lennénk a szomszédból, és akartam hinni, hogy neki csak azok vagyunk.

Mert akartam reménykedni benne, hogy van még, aki egyszerre elkezd magamért kedvelni.

Lia aznap ottmaradt Ramosnál, hogy ne legyen otthon egyedül. Én pedig azt vettem észre, hogy egyáltalán nem feszélyez vele lennem, sőt, hiába nem akarom, szeretnék róla többet megtudni. Mert valami lapult benne, és nem tudtam mi az... és egyedül én nem tudtam mi az.

A konyhában álltam. Muszáj volt kimennem inni valamit, ők ketten pedig bennmaradtak a nappaliban. Ahogy hallottam, előkerült a gitár is. Azon gondolkodtam, hogy mi történik velem, hogy első pillantásra megmozdult bennem valami, és az, hogy ennek semmiképpen nem lehet jó vége, mert én nem az a srác vagyok, akire az ilyen Lia-féle lányoknak szüksége van, még akkor sem, ha fogalmam sem volt róla, hogy milyenféle lány egyáltalán Lia...

Akkor még nem tudtam.

Álltam ott, némán, kezemben egy pohár vízzel, és egyszerre egy dal akkordjai szöktek be hozzám, amiket Lia hangja kísért. Énekelt.

És én szerettem volna azt hinni, hogy ez egy kicsit nekem is szól, hogy azért ez a szöveg, mert ő sem érti mi történik... de közben pontosan tudtam, hogy ez nem én vagyok, ez nem rólam szól.

Annyi volt benne a fájdalom, hogy ez nem lehettem én.

But when you walked out that door, a piece of me died – De mikor kisétáltál azon az ajtón, bennem meghalt valami
I told you I wanted more, but that not what I had in mind – Azt mondtam neked, többet akarok, de igazából nem ezt gondoltam
I just want it like before – Csak azt szeretném, hogy olyan legyen, mint előtte
We were dancin' all night – Egész éjjel táncoltunk
Then they took you away, stole you out of my life – De aztán elvettek, elloptak az életemből téged
You just need to remember... – Csak muszáj emlékeznem

De mire kell emlékezned?