Taníts meg - 6. fejezet

6. fejezet – Be my friend

Hűvös volt a reggel június huszonötödikén, a srácok szabadnapján, amikor találkozhatnak a családjukkal meg hasonlók, nem csak kilógnak. Holnaptól edzés halálig, ha meg akarják verni a portugálokat, és persze, melyikük nem azért jött ide, hogy nyerjen?

Élénken élt bennem az este emléke, és abból ítélve, hogy reggel az első dolga volt felhívni, úgy éreztem, Fernandonak is.

– Szeretnél találkozni? – kérdezte.

– Nem – feleltem.

– Nem? – lepődött meg, mire elnevettem magam.

– Persze, hogy szeretnék! De ez nem jelenti azt, hogy fogunk is. Ma jönnek a gyerekeid, nem? – kérdeztem, és nekidőltem a falnak az ablak mellett. – Te mondtad tegnap. Menj ki eléjük, Fernando. Tudom, hogy hiányoznak neked.

– És te? Mit fogsz csinálni egész nap?

– Eddig is elfoglaltam magam valahogy, nem? – kérdeztem vissza, vigyorogva.

– Na ja, azt ismerem. Ebből kétszer belém, egyszer meg Navasba futottál, a tegnap reggelről meg szerintem ne is beszéljünk. Félnem... féltenem kellene? – Hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.

– Nem, lesz gardedámom – jelentettem ki. – A barátod felajánlotta, hogy összefuthatnánk.

– Juanito? Tényleg, tegnap az sms. Meg mintha este is mondta volna... – gondolkodott hangosan.

– Akkor, elengedsz?

– Ne hülyéskedj, mintha engedélyt kéne kérned. Azt csinálsz, amit szeretnél – felelte gyengéden.

– Rendes fiú? – kérdeztem.

– Ki, Mata? – nevetett. – Energiabomba, be nem áll a szája, és makacs, mint az öszvér, de különben igen, rendes fiú.

– Senki sem lehet tökéletes – mormogtam.

– De én például ijesztően közel állok hozzá – vágta rá magabiztosan.

– Kac-kac, önbizalomban nincs hiány, mi? Na jó, mennem kell, mert nem mehetek ki pizsamában az utcára, főleg, ha randim van valami focistával.

– Az előbb még szó sem volt arról, hogy randiztok – háborgott, én meg csak mosolyogtam.

– Ez járt neked! – vágtam vissza, aztán köszönés után letettem. Farmert vettem, hosszút, mert őszintén féltem, hogy fáznék rövidnadrágban, meg egy fehér pólót, edzőcipővel.

Eltűnődtem rajta, hogy szeretném-e összefogni a hajam, de aztán belenéztem a tókörbe, és úgy láttam, hogy viszonylag normálisan áll. Szerettem a hajamat. Szőkés barna volt, és egyenes, könnyen kezelhető, így csak egy napszemüveggel hátratűztem a szememből. Elégedetten szemléltem az eredményt. Felkaptam a táskám, a kulcsot, meg a telefonomat, és tárcsáztam Mata számát.

~~~

– Csinos – dicsért meg, amikor meglátott, aztán elkapta a karomat és körbeforgatott. Mintha annyi látnivaló lett volna rajtam! De persze a mosolya rám is átragadt. Juan Mata kedve ragadós volt. – Még nem reggeliztem, úgyhogy beülhetnénk valahova – ajánlotta.

– Én sem ettem tegnap délután óta semmit, úgyhogy támogatom – mondtam, és kihúztam a kezem a tenyeréből, hogy aztán zsebre dugjam. – Neked nincsen senkid, akivel találkozhatnál? – kérdeztem érdeklődve. Elég elképzelhetetlennek tűnt a dolog, tekintve, hogy olyan srácnak tűnt, akit könnyű megkedvelni, nekem nagyjából fél óra alatt sikerült tegnap reggel... Szinte teljesen biztosnak tartottam, hogy vannak lelkes jelentkezők.

– Nincs – felelte egyszerűen.

– Az nem létezik!

– Pedig de – vonta meg a vállát. – Nem vagyok az a típus, aki könnyen beleszeret valakibe, és aztán az állapot tartós is marad – mosolyogta. – Életemben jelenleg az egyetlen olyan nő, aki nem a családom része, Nora.

– Fernando kislánya? – nevettem, és ő is vigyorgott, miközben a hátamra téve a tenyerét, benavigált egy kávézóba. Olyan finom illatokat éreztem, hogy komolyan tartani kezdtem tőle: hangosan kezd korogni a gyomrom. Elég ciki lett volna.

– Aha – bólintott, és leültünk. – Csak szólok előre, hogy ÉN fogok fizetni, és minden ellenkezés teljesen értelmetlen – szögezte le, amikor leültünk, de persze a vigyor még mindig ott volt a képén. Megcsóváltam a fejemet.

– Miért is?

– Mert nem hagyod, hogy egyedül, magányba fulladva döglődjek egész nap a hotelszobámban.

– Elfogadható érvnek hangzik – haraptam be az alsó ajkamat, és azon vacilláltam, hogy mit kérjek. A kávé biztos volt, de különben reggelente nem tudtam édes dolgokat enni, úgyhogy eléggé esélyesnek láttam egy sajtos vagy sonkás melegszendvicset, esetleg a kettőt egyszerre.

Meglepően könnyen megtaláltuk a közös hangot. Nem mondom, hogy nem volt bennem semmi feszengés, még a tegnap reggel után is, pedig akkor is könnyen elbeszélgettünk. Aztán azon kaptam magam, hogy úgy nevetek vele, mint otthon szoktam Lucával, a legjobb barátnőmmel, vagy Évivel a nővéremmel. Ők álltak hozzám a legközelebb, gyakorlatilag egész életemben.

Juan semmiben sem hasonlított hozzájuk, kezdve azzal, hogy férfi volt, mégis, azon kaptam magam, hogy megnyílok előtte, akár egy könyv.

Minden második szavával képes volt megnevettetni, mesélt arról, hogy mennyire szereti Angliát, pedig szinte állandóan borús az idő. Mesélt arról, hogy két havonta egyszer akkora honvágy tör rá a napfény, a tenger miatt, meg úgy általában Spanyolország után, hogy muszáj hazajönnie. Elmondta, hogy számítsak rá, hogy lekapnak minket, mert az mindig nagyon izgalmas, ha egy focista egy addig teljesen ismeretlen nővel mutatkozik, és furcsa, de még ez sem zavart.

Én is mesélhettem neki a saját életemről. Arról, hogy tanítok, hogy mióta az eszemet tudom, ezt akartam csinálni. Gyerekekkel foglalkozni az életem értelme, mert közben folyamatosan tanulok: a gyerekek ártatlanságát, a gyerekek őszinteségét tanulom.

Nem szégyellte, hogy velem van, nekem meg aztán pláne nem volt semmi szégyenkezni valóm miatta. Főleg, amikor mindenféle felszólítás nélkül elkezdett Anninak becézni. Nem volt sok becenevem, otthon vagy Anna voltam, vagy Ancsa, az Anni teljesen új volt.

– Mata, lehet egy nagyon furcsa és gyerekes kérdésem? – kérdeztem, miközben felálltunk, és a férfi rendezte a számlát. Közös megegyezés alapján, szétnézünk a városban.

– Persze – felelte mosolyogva, és átkarolta a vállamat, miközben kiterelgetett az ajtón.

– Leszel a barátom? – Azért szerettem az angol nyelvet, mert ezt a kérdést fel lehetett úgy tenni, hogy ne legyen kétértelmű. Would you be my friend?

– Ez kérdés volt? – vonta fel a szemöldökét, és rám nézett. – Máris az vagyok, Anni.

Nem tudtam elmondani neki, hogy igen, ez kérdés. Nem bővelkedem barátokban. Mégis, a szavai átmelengették a szívemet. Mert hiába nem ezt mondta, mégis úgy éreztem, hogy azt üzeni: nem vagy egyedül.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy itt, a világ végén találok újra barátokra.

– Miért rohantál el tegnap reggel olyan hirtelen? – kérdezte egyszer csak, és elengedte a vállamat. Egy szökőkútnál jártunk, én meg persze rossz gyerek vagyok, nem bírtam ki, hogy ne nyúljak bele. Ez a majom meg lefényképezett. – Hehh, aztán majd leshetsz, ha este a twitteren leszel – tette hozzá kárörvendően. Kiöltöttem rá a nyelvem.

– Mondtam tegnap is, hogy a nővéremmel beszéltem – feleltem. – Férjhez megy augusztus végén, aztán tudod... korán kezdődik az idegbajos időszaka, pedig már megvan a ruhája is.

– Akkor mi a probléma?

– Hogy az enyém még nincs – nevettem.

– Ó, koszorúslány leszel? – érdeklődött, és leült mellém egy padra, bámultuk a szökőkutat.

– Igen. Lucával, a legjobb barátnőmmel, meg Évi legjobb barátnőjével. Rajtunk kívül meg az összes kislány nagyjából, aki a családban van. A gyerekek nagyon élvezik ezt.

– És, van már kísérőd?

– Nincs. Miért? Lecsapnál Fernando kezéről? – viccelődtem.

– Eszemben sincs, de soha nem volt meghatározva, hogy csak egy kísérőd lehet, nem? Különben beszéltél már vele róla?

– Jajj, dehogy. Nem is tudom, hogy most meg kell-e hívnom vagy ilyesmi – csóváltam a fejem.

– Csókolóztatok, nem? – kérdezte semleges hangon.

– Elmondta neked? – néztem rá nagy szemekkel.

– El. De ha nem mondja, akkor is rájövök, az arcára volt írva, hogy valamin nagyon gondolkodik, hogy valami történt közöttetek – magyarázta vállvonogatva.

Néztem rá, az arcát fürkésztem próbáltam megfejteni. Miért bújt vajon a bolondos, komolytalan álarc mögé, amikor ennyire jó emberismerő volt? Mit rejteget? Vagy talán éppen olyan lenne, mint én? Önmagát védi azzal, hogy nem a valóságos énjét mutatja a világnak? Meg tudtam érteni, ha így volt. Nem vonhattam felelősségre valamiért, amit én is ugyanúgy megtettem.

– Nem kérdezed meg, hogy miről beszélt? Hogy mit mondott rólad?

Megvontam a vállam.

– Nem az én dolgom, hogy miről beszéltek. Nyilván azért nem nekem mondja, mert nem rám tartozik.

– Nem is érdekel?

– Juanito, nem azt mondtam, hogy nem érdekel, hanem azt, hogy nem fogom megkérdezni – forgattam meg a szemem.

– Nem tudja, mit csináljon – nézett maga elé, de nem látott. Láttam az arcán, hogy valahol nagyon máshol jár.

– Tudom – mondtam, és őt figyeltem. Aggódott.

– Nem fog vigyázni rád.

– Hát majd én vigyázok őrá – szóltam gyengéden. – Ez a barátok dolga, nem igazi?

– Ő nem a barátod akar lenni, Anni, és ezt te is nagyon jól tudod, nem igaz? – nézett végre a szemembe. Bólintottam. Persze, hogy tudtam. Csak a hülye nem venné észre, és én sosem tartottam magamat hülyének. – Rád ki fog vigyázni, Anni, azt mondd meg.

– Már nagylány vagyok – fordítottam el a fejem a vizslató tekintet elől. Különben meglátta volna, hogy hazudok. Hogy fogalmam nincs a válaszról.

– Az egyedülléthez sosem lehetsz elég nagy, Törpe – simított végig az arcomon.

– Reménykedem, hogy nem hagytok egyedül – leheltem, és éreztem, hogy galád könnyek lepik el a szemem, és szorítják össze a torkomat. Odadőltem Mata vállához, éreztem a karjait a vállam körül, és sírtam.

Nem igazán tudtam, hogy mit, vagy kit siratok.

Fernandót? Magamat? Az egyedüllétet? Az ő fájdalmát, vagy a sajátomat? Vagy azt, hogy lassan, de biztosan beleszeretek, de abban a kapcsolatban én nem lehetek igazán boldog, mert én gyenge vagyok, ő pedig törött?

Nem számított. Csak az, hogy kiadom magamból a fájdalmat, és az, hogy van, aki megértse és felszárítsa a könnyeket. Nem voltam egyedül, még akkor sem, ha abban a pillanatban úgy éreztem. Magányos... nos, az lehettem. De egyedül attól a pillanatól kezdve sosem voltam. Még annyira sem, mint Lucával.

I am crying

You are absolutely a winner, Mes, no matter you couldn't win. You were fantastic, you played with your heart and your soul, and that's all the matter. You will have always a big place in my heart, coz you are the quiet genius. This name fits you so much.

And you are young after all. 2 years, and you'll stand on the top of the world.



And now, I do hope that Spain will win.

[Nagyon sajnálom, ha valaki nem beszél angolul, de ez most így jött ki. Tényleg ne haragudjatok, csak nem tudom, most... komolyan nagyon rossz érzéseim vannak, amiatt, hogy kiestek.]

Taníts meg - 5. fejezet

[Ne haragudjatok, hogy tegnap végül nem került fel...kicsit összejöttek a dolgam ^^" De legalább leérettségiztem, és nem is rosszul, de erről majd máskor. A fejezetet, mindenkinek ajánlom - ajándék tőlem neketek, mert túléltem a gimnáziumot, de különösen Bettnek. :)

Cserébe a bénázásomért pedig holnap ilyenkor olvashatjátok a hatodikat is, amit szintén megírtam.]

5. fejezet – Pótszer vagyok

Megkönnyebbültem. A vázlatfüzet volt a lelkem másik fele. Az első fele a laptopom dokumentumaiban élt, meg cetliken, amikre gondolatokat firkáltam.

A városban sétáltunk, elnyelt minket a tömeg. Úgy döntöttünk, hogy végül is feljön hozzám a szállodába és megnézzük együtt meccset. Nagyon romantikus, persze, de legalább garantáltan firkász mentes. Úgyhogy nekem megfelelt. Neki is.

Beszélgettünk, nevettem, és próbáltam legyőzni a rossz érzéseket magamban. Miért voltak rossz érzéseim? Bár tudnám. Egyszerűen talán csak túl bizalmatlan voltam, vagy az is lehet, hogy már akkor láttam, hol fogjuk végezni, hogy a darabjaim Torres mellett csak még apróbbá fognak törni.
Akkor miért nem menekültem? Mert én is akartam ezt, még akkor is, ha fájni fog. Akkor is, ha nagyon fájni fog.

Elkerülve az embereket, nem lifttel mentünk a negyedikre, hanem a lépcsőházban caplattunk fel. Néhány lépcsőfokkal mögöttem jött.

– Özil miatt van nyolcas tetoválva a lapockádra? – kérdezte egyszer csak. Igen, kivételesen nem mezben nyomultam, mert nem akartam úgy összefutni vele, így előkutattam egy egyszerű, pántos pólót.

– Hm? – néztem rá vissza. – Ja, dehogyis. Ez nem egy nyolcas.

– Ez egy nyolcas – makacskodott, én meg elmosolyodtam.

– De fektetett. Azt jelenti, hogy mos élek, és hogy örökké élni fogok – magyaráztam, miközben kinyitottam a szobám ajtaját.

– Hiszel benne? Hogy örökké fogsz élni? – kérdezte, miközben lerúgta a cipőjét, én meg bekapcsoltam a TV-t, és kerestem egy adót, ahol angolul tudjuk nézni a közvetítést.

– Szeretnék. Néha azt képzelem, hogyha meghalok csillag leszek az égen. Azzal ki lennék békülve. Örökké nézhetném azokat, akiket szeretek, és újra és újra szerelmes lehetnék.

– A csillagokat senki nem szereti viszont. Millió és millió kilométer választja el őket egymástól a hideg űrben, örök egyedüllétre kárhoztatva. Nem lehet nagy boldogság – felelte. Elszorult a torkom.

– Nem lennék kevésbé egyedül, mint most – mondtam, de csak úgy az orrom alatt morogva.

– Egyedül vagy?

– Egy ideje. De mindegy. Már megszoktam. – Láttam, hogy mondani akar valamit, de magamban azért imádkoztam, hogy ne tegye. Nem volt szükségem a sajnálatára. Legkevésbé az ő sajnálatára volt szükségem.

Szerencsére a zsebemben zenélni kezdett a telefonom. Sms-t kaptam. Nando rám nézett, aztán elhelyezkedett az egyetlen helyen, ahol a szobámban el lehet helyezkedni: a nagy, pléddel leterített ágyamon. Én előkotortam a kis készüléket.

„Pff, nem hiszem el, hogy tényleg ő lépett le veled, és előlem meg eltitkolta. Már a számodért is bokszmeccset kellett vívnom vele... tudod, hogy csak ürügy, hogy a jegyzettömb miatt futottatok össze? Nem elég tökös, hogy bevallja, hogy tetszel neki. Most mit kotorászol ide, Ramos? Tűzés van, ez az én sms-em. Ja, a kapitány azt mondja, hogy takarodóra itt legyen, vagy szétrúgja a seggét. Ramos, utolsó figyelmeztetés! Rád uszítom Piquét és majd elver pingpongban, nem viccelek. Látlak holnap? Mata voltam.”

Felnevettem, jó hangosan.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Torres, miközben nekem már a számra kellett szorítanom a tenyeremet, hogy szűnjön kicsit a kacagás.

Odadobtam neki a mobilt, igaz, a röppályája elég csáléra sikerült, mert még mindig rázott a nevetés, de nem véletlenül focista, irtó pontos reflexei voltak, és még időben elkapta, nehogy ütközzön a fallal. Érdeklődve olvasta az üzentet, aztán fintorgott egyet.

– Füllent? – érdeklődtem, miközben beharaptam az alsó ajkam. Mindig ezt csináltam, ha kicsit zavarban voltam, és nem tudtam a cipőm orrát bámulni. Leültem az ágy szélére.

– Nem... igazán. Ramosról nem tudok nyilatkozni, ütődöttek. Ott fogsz ülni az egész meccs alatt? Ennyire rémisztő vagyok? – váltott gyorsan témát, és rám mosolygott. Imádtam a szemeit, imádtam, ahogy rám tudott nézni velük, mert a lélektükör nem elég kifejező szó rájuk, még akkor is, hogyha most leginkább üresen csillognak.

– Nem vagy az – ráztam meg a fejemet, és elhelyezkedtem mellette. A meccs elkezdődött, és az első félidő még úgy is izgalmasan telt, hogy nem született gól, én meg nem tudtam eldönteni, hogy kinek is szurkoljak tulajdonképpen, mert bármelyikük is jut tovább, szilárdan hittem, hogy mind az olaszoknak, mind az angoloknak beletörik a bicskája a Nationalelfbe.

A szünetben lenémítottam a TV-t, nem érdekelt az okoskodás.

– Mi az? – kérdeztem aztán, mert éreztem, hogy engem néz. Felé fordultam, és megtámaszkodtam a könyökömön. Kisimított egy tincset az arcomból. Istenem, miért ilyen meleg a tenyere? Ilyen nagy, és biztonságot nyújtó? Önkéntelenül simultam az érintésbe, a szemem is lehunytam.

– Csak elgondolkodtam.

– Nando...? – kezdtem bizonytalanul.

– Igen?

Azt akartam neki mondani, hogy ne érjen többet hozzám, mert megijedek magamtól, meg a reakciótól, amit az vált ki belőlem, amikor velem van, de persze ez sehogyan nem jött a számra. Hogyan is jött volna, amikor még lélegezni sem tudtam normálisan ennyire közel hozzá, nemhogy elutasítani. Ehelyett valami teljesen más csúszott ki.

– Elmondod mi történt Olallával? – Azt hittem elhúzza a kezét, de még mindig ott volt az arcomon. Mélyen a szemembe nézett, mintha azt latolgatná, hogy megbízhat-e bennem. Nem akartam belé szeretni, de – és ezt jól tudtam – ebben nem dönthetek, és ha már mindenképp beengedem a szívembe, ami egészen biztosan meg fog történni, legalább úgy tegyem meg, hogy tudom, mennyire sérült.

Nagyot sóhajtott.

– Semmi nagy szakítás, meg megcsalás, mint az újságokban – kezdte. – Egyszerűen csak vége volt. Még szinte gyerek voltam, amikor megismertem, fülig szerelmes. Igazán szerelmes. Mindig lesz egy olyan részem, ami szereti őt, ami utána vágyik, főleg úgy, hogy nem én akartam ezt. Csak... hetek teltek el, és minden egyre... hidegebb lett, tudod mire gondolok? – Bólintottam. Persze, hogy tudtam. – Nem voltam eleget otthon, vagy nem is tudom, Oli olyan nő, aki nagyon igényli a figyelmet, és ezt most nem úgy értem, hogy ajándékokra vágyik, vagy ilyesmi, egyszerűen arra, hogy szeressék, hogy megérintsék... Én pedig ezt egyáltalán nem tudtam megadni neki. Végül is találkozott valakivel.

Könny szökött a szemembe. A saját, elhamvadó kapcsolatomra gondoltam a magam gyerekkori szerelmével. Hasonló sztori. Csak én soha nem akartam senki mást, legyen akármennyire távol is tőlem. Ellentétben a fiúval.

– Hogyan tudott nem megcsalni, ha közben találkozott valakivel? – kérdeztem csendesen.

– Olalla mindig is egyenes nő volt. Megmondta, hogy van valaki más, megmondta, hogy még meg sem csókolta, mert szeret engem is, de szerelmes belé is. És az sokkal erősebb, mint bármi, amit valaha irántam érzett. Most erre mit mondhattam volna? Álltam a nappalinkban, és arról beszélgettem a feleségemmel, hogy szerelemes egy férfibe, aki nem én vagyok. Úgy éreztem magam, mintha fejbe vertek volna. Azt mondtam, gondoljon a gyerekeinkre, elmondtam neki, hogy soha, senkit nem szerettem annyira, mint őt. Annyit válaszolt, hogy tudja.

Ujjaimat a kézfejére fektettem, ami még mindig az arcomon pihent.

– Nem vagyok jól. Üres vagyok, Anna.

Tudtam, hogy az. Láttam a szemén, láttam a mozdulatain. Kapaszkodik belém, felhív telefonon, kell neki valaki, aki valahogy életben tartja. Nem tudtam, miért éppen engem talált meg, de megtalált, és őszintén, talán már nem is érdekelt a válasz. Képtelen lettem volna engedni haldokolni. Ismertem magam. Akkor sem ment volna, ha nem róla van szó.

– Tudom – mondtam ki hangosan is.

– Nem ígérem meg, hogy nem foglak bántani. Akár barátodként, akár...

– Nem is kértelek rá – reagáltam le halkan.

Időközben elkezdődött a második félidő, de már egyikünk sem figyelt oda rá.

– Egyszerűen csak nem tudom, hogy kellene folytatnom. Elválunk. Nem kényszeríthetem rá, hogy velem maradjon, és egy részem mocskosul dühös, legszívesebben ordítoznék vele, de tudom, hogy csak egy szavába kerülne, és visszafogadnám, bármikor is kérné.

– Szerelmes vagy.

– Ez nem mentség. Egy idióta vagyok.

– Idefigyelj, Nando – kezdtem, és elhúztam a kezét, kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Fair dolog volt Olallától, hogy kiteregetett előtted, de ez éppen annyira az ő hibája, mint a tied. Tudta, hogy kihez megy hozzá, tudta, hogy milyen egy focista élete. Nem arról van szó, hogy hopp, egyik pillanatról a másikra totál elfoglalt lettél. Ez az életed. Ha nem tudja elfogadni, az nem a te hibád. Egy kapcsolatban két ember van, kettőn áll a vásár. Úgyhogy ez még csak eszedbe se jusson – próbáltam kemény hangot megütni, az első találkozásunkra gondolva.

– Talán csak abba kellene hagynom...

Nem engedhettem meg, hogy ezt végigmondja. Nem akartam hallani, hogy mit akar abbahagyni, rettegtem. A foci egy dolog lett volna, de ahogy az arcát elnéztem, szerintem az élete is megfordult a lehetséges opciók között. Dühös voltam Olallára, pedig semmi rosszat nem tett, tényleg nem, van, hogy az ember szerelmes lesz... de azt nem tudtam megbocsátani, hogy milyen következményekkel járt, amit csinált.

Nem gondoltam végig a következő lépést, egyszerűen csak nem akartam, hogy beszéljen. Átkaroltam a nyakát, és a szájára tapasztottam a számat. Meglepte a csók – illetve szájra puszi –, és ez nekem elég is volt, el akartam húzódni, de legnagyobb meglepetésemre nem engedett. Kezét a nyakamra, a hajam alá csúsztatta, úgy húzott vissza magához, közben másik kezével a csípőmet tartotta. Egy szempillantás alatt veszítettem el az irányítást, na nem mintha magamnál akartam volna egy percig is tartani. Az egész egy hirtelen ötlet volt.

Most azonban erővel feszült az ajkamnak, én pedig készségesen elnyitottam neki.

Furcsa érzés volt, mintha ezer éve nem csókolóztam volna senkivel, vagy inkább mintha életemben nem csókolóztam volna senkivel. Nem mintha bánnám. Fernandóval ez egy tökéletes első csók volt, még akkor is, ha fájdalomból született: az én fájdalmamból, az ő fájdalmából. Forró volt, heves, ragaszkodó, és észre sem vettem, mikor túrtam ujjaimmal a tincsei közé, vagy mikor fordított a hátamra, és került fölém. A meccs már rég nem érdekelt egyikünket sem.

Lassan kezdte feltűrni a pólómat, így tenyere a meztelen derekamra simult. Nagy levegőt kellett vennem, elszakadtunk egymástól.

– Sajnálom – mondta, gyorsan szedve a levegőt, de még mindig nem úgy kapkodva, mint én. Mintha kilométereket futottam volna, a szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban. Csak megráztam a fejemet.

– Ne viccelj... – suttogtam elhalóan.

– Talán lassítanunk kéne – javasolta, én pedig bólogattam. Felült mellettem, és megtámaszkodott az egyik kezén, másik kezével megkócolta a haját.

– Ez az én fejemben is megfordult – helyeseltem, és lesimítottam a pólómat, de én nem keltem fel, néhány percig még lehunyt szemmel feküdtem mellettem.

– Teljesen kipirultál – jegyezte meg, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. Azonnal az arcom elé kaptam a kezemet, hogy eltakarjam zavaromat, mert zavarban voltam. Már nem is emlékeztem rá, mikor éreztem magam utoljára ennyire nőnek, egyáltalán mennyire éreztem a partneremet utoljára ennyire férfinak, aki mellett nő lehetek, akit egy egészen kicsit, izgatóan nyomnak el.

Fernandóval csókolózni... az, ahogy ő hozzámért olyan volt, amilyennek gyerekkoromban képzeltem álmaim szőke hercegéről. Még az érzés is olyan volt, amilyennek lennie kellet. Édesen fájdalmas.
Csak a mi esetünkben ehhez párosult az is, hogy mindennek volt egy mély, keserű felhangja, fájdalma... aminek már köze sem volt ahhoz az édességhez, amitől elveszted az eszedet, amint a másik hozzád ér. Még akkor sem, ha én közel álltam hozzá.

Nandónak ez szükséglet volt. Éreztem a mozdulatain. Azt kívántam, bár másként találkoztunk volna. Hinni akartam abban, hogy akkor is meglát bennem valamit.

~~~

Megkérdezte, hogy eljöjjön-e velem valameddig, de nemet mondtam. Nem, mintha nem akartam volna, de... Szükségem volt rá, hogy kiszellőztethessem a fejemet, és őszintén kételkedtem benne, hogy menne, miközben ott sétál mellettem. Elég élénken élt az emlékezetemben az alig egy órával korábban elcsattant csók.

Olyan volt, mintha felgyújtottak volna, belülről. A lányoknál van ez a pillangó, szivárvány meg tűzijáték, vagy mi... de nekem egyik sem. Ahogy a szája hozzáért a számhoz, az forróság volt.

Vagy két hónapja volt utoljára, hogy megcsókoltam valakit, az is Oli volt, amikor még azt hittem, minden rendben. Talán csak azért volt rám ekkora hatással, mert már hiányzott valakit megérinteni, vagy talán valami másért is... nem akartam belegondolni, nem voltam erre kész. Akartam, hogy csókoljon, de nem akartam arra gondolni, hogy ez mivel jár, hogy mik lesznek a következmények.

Nagyon jól tudtam, már az elején, hogy szükségem lesz rá, nem fogom tudni ellökni magamtól, nem mintha akarnám.

„Negyedórád van visszaérni, Torres. Iker”

Elmosolyodtam a kapitány sms-én. Alig öt perce lett vége a meccsnek, és már aggódik. Gondolom azt hiszi, hogy valami nem éppen ildomos dolgot csináltunk. Nem mintha nem lenne alapja a feltételezésnek. Egy percig nagyon közel álltunk hozzá. A kapitánynak azonban nem volt félnivalója: tíz perccel később beléptem a szállodánkba.

Juanito a belső rész lépcsőjén várt. Na persze, ismert, mint a tenyerét. Pontosan tudta, hogy hiába jövök vissza, még nem fogok tudni aludni. Egyrészt, csak egy nagyon fárasztó nap tudott fél egynél korábban ágyba kergetni, másrészt nyáron estére hűlt le elviselhetőre az idő, szóval ilyenkor szoktunk játszani meg beszélgetni. A forróság legalább már nem zavart, a szúnyogok ellen pedig volt fegyverünk.

– Na? – kérdezte, és felállt. Együtt sétáltunk a hátsó kerítésig.

– Mit na? – vontam fel a szemöldökömet.

– Anna...?

– Megnéztük a meccset – vontam vállat. – És megcsókolt. Azaz megcsókoltam. Bonyolult.

– Nando, ne cseszd el.

Mata felé fordultam és értetlenkedve meredtem rá.

– Csak... csak hagyd békén, ha tudod, hogy nem fogod tudni szeretni. Kedves lány. Egy napja sem ismerem, de kedves, ártatlan, talán kicsit butácska is. Nem fog neked nemet mondani. Úgyhogy ne cseszd el.

– Miért érdekel ez most téged annyira?

– Csak.

– Különben nem buta. Tanárnő. Tudja mit csinál – feleltem neki. Kicsit dühös voltam rá, amiért bele akar szólni az életembe, mintha az apám lenne.

– Elhiszem. A kérdés az, hogy ez rólad is elmondható-e.

Nem néztem rá, mert Juanitónak igaza volt.

Hiába is próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, fogalmam sem volt róla, mit csinálok.

Minden az érettségiről szól

Holnapra vagyok beosztva, yeeey \(^____^)/

Szorítsatok majd értem kérlek, magyarból és angolból fogok szóbelizni, és mivel jó tanuló vagyok, kicsit most is izgulok, hogy valamelyik szakomra elég legyen a pontszám. Hmpf. A felnőtt emberek élete szívás.

Egész héten azon gondolkodtam, hogy mennyire örülök, hogy egyszerre ennyien olvastok, és jó véleménnyel vagytok arról, amit csinálok. Borzasztóan jól esik, írjon bármilyen régóta az ember.

Egyébként, ha valakit érdekel, merre írkálok még, akkor akár linket is szívesen adok, de tervezek egy kontakt oldalt, ahol mindenféle elérhetőségem megadom, barátkozós ember vagyok, még ha igazán közel nehezen is engedek.

Na, visszatérve a sok olvasóra, az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha én jövő pénteken elmegyek külföldre nyaralni, aztán a tengerparton nem nagyon fogok TM-et frissíteni, amikor is felfedeztem ezt az ütemezés funkciót. Ne nevessetek, tudom, hogy gáz, hogy csak most :'D Úgyhogy minden esetre, senki nem marad olvasnivaló nélkül, legalábbis igyekszem megoldani :)

Addig meg, csak úgy pihenőképpen, két kedvenc idiótám, mert vidám vagyok és jó a kedvem.

 

   

A két troll xDD Hogy röhög rajta Mata.

Taníts meg - 4. fejezet

[Na, kivételesen muszáj ide jegyzetet írnom, magyarázatként, hogy miért van ilyen átvezetés szaga, és közben meg miért lett hosszú :'D Anna megismerkedik benne két, későbbiekben nagyon is fontos szereplővel, akik egyébiránt személyes kedvenceim (egyikükről majdnem be is tettem ide egy akdlfldlq gifet, de aztán megacéloztam az akaratomat, mert ez azért csak egy Fernando Torres fanfiction, na), úgyhogy fogadjátok őket jó szívvel. Nagy izgalmak a következő fejezetben, ezt megígérhetem, mert már félkész állapotban pihen a lapin. Jó szórakozást!]

4. fejezet – A csendes és a nagyszájú

Oda sem figyelve rajzolgattam a vázlatfüzetembe. Ha nem mentem volna tanítónőnek, minden bizonnyal grafikusnak állok, de abból még ennyire sem tudtam volna megélni. Hosszú évek félretett pénze, nyári és hétvégi munkája állt ittlétem mögött – meg az, hogy egy kicsi lakásban laktam, ami a családomé volt, a fenntartása pedig nem került sokba –, és ha hazamegyek, kezdhetem elölről az egészet. Nyolc év múlva talán megint ott leszek egy EB-n.

A lapon megelevenedtek az utca emberei, az épületek, az árnyékok, mígnem már éreztem, hogy a csuklóm kezd megmerevedni. Az órámra néztem, még csak reggel fél kilenc volt.

Aznap szokatlanul korán kivetett az ágy, és mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, inkább nyakamba vettem a várost. Felkeltem a lépcsőről, és táskámba süllyesztetem a jegyzettömböt, meg a ceruzáimat. Keresni kezdtem egy kávézót. Kifejezetten jól esett volna egy kis koffein zaklatott, spanyol válogatottal terhelt kis testemnek.

Meglehetősen gyorsan találtam egyet, ami éppen akkor nyitott, így aztán még gyakorlatilag egy vendége sem volt. Leültem a hátsóteraszon, és tejeskávét kértem a kedvesen mosolygó pincérlánytól. Muszáj volt nekem is mosolyognom rá, ez nálam reflex volt, ha valaki kedvesen nézett rám, én is úgy néztem rá. Valószínűleg ezért volt az, hogy ha ki kellet mozdulnom Pesten, minden turista tőlem kért útbaigazítást.

Újra elővettem a füzetet, lerajzoltam a kávém, az asztalokat, a pincérlányt, aki balszerencsémre éppen akkor lépett újra mögém, miután felvette egy igencsak zajos férfitársaság rendelését a hátam mögött. Én nem szenteltem nekik nagyobb figyelmet, helyette megerősítettem a lány szájának vonalait.

– Hű – szólalt meg a hátam mögött. Felnéztem rá.

– Ne haragudj, meg kellett volna kérdeznem, hogy lerajzolhatlak-e – mentegetőztem, mert azt hittem, haragudni fog. Az emberek sokszor haragudtak ezért.

– Dehogy... ez eszméletlenül jó. Ezzel foglalkozol?

– Mi? – nevettem el magam. – Dehogy. Ez csak a hobbim.

– Hát, örülnék, ha így értenék a hobbimhoz. Majd lefényképezhetem? Csak mennem kéne, mielőtt a focisták megelégelik a várakozást. Tudod, jó reklám az üzletnek, ha itt vannak – fintorogta. Szórakozottan bólintottam. Focisták? Fel sem tűnt, hogy bejöttek, pedig minden csapatban volt legalább egy-két ember, akit felismertem, sőt volt, ahol az egész kezdő felállást névről tudtam.

Például a spanyoloknál.

Óvatosan, észrevétlenül hátralestem a vállam felett, de nem a piros-sárgákat láttam, és ettől valahogy megkönnyebbültem. Nem, ezek nem ők voltak.

Aztán a könnyedségem úgy tűnt tova, mintha nem is lett volna. Lenéztem magamra, és az emlékezetem nem csalt. Aznap reggel kivételesen fehér mez volt rajtam, a melleim fölött egy szép, fekete nyolcassal.

Nagyot nyeltem.

Olyan volt, mintha a hátamon lévő betűk a bőrömbe égnének, szinte éreztem, hogy néha-néha rám néz valamelyikük. Ekkora balszerencsém is csak nekem lehet. Fogalmam nem volt, mi vezérelt ma reggel, amikor felvettem a német válogatott mezét, elvégre Olaszország fog összecsapni Angliával. Talán azért, mert egyiküknek sem szurkolok különösebben, vagy egyszerűen csak nem figyeltem oda.

De ami még fontosabb... Vajon miért pont Mesut Özilnek kell mögöttem helyet foglalnia azon a napon, amikor az ő nevével díszített póló van rajtam?

Ahogy már mondtam, ez az Európa Bajnokság csak egy kozmikus vicc lehet.

A lány kihozta a kávét, aztán megállt mellettem, kezében a telefonjával. Nem vártam meg amíg megkérdezi, hogy szabad-e, arrébb ültem eggyel, hogy kényelmesen hozzáférhessen, így majdnem szembekerültem a néhány némettel.

Csak ne nézz oda – szuggeráltam magam erősen, kevés sikerrel.

– Köszi – állt fel közben. – Hozhatok még valamit?

– Még egy kávét, köszi.

Felpillantottam, és tudtam, hogy ha nem kötöm le magam valahogyan, akkor bámulni fogom őket, azt pedig nem akartam. Nem akartam hülyét csinálni magamból. Úgyhogy fogtam magam, kinyitottam egy új lapnál a tömböt, és elkezdtem leskiccelni a kis asztaltársaságot. Ott voltak azok, akiknek igazán szerettem nézni a játékát. Először is, persze, a békakirályfi, Mesut Özil és elmaradhatatlan társa Sami Khedira, Hummels, és még Schweinsteiger is, kiegészülve valamelyik kölyökkel. Talán Götze? Aztán egyszerre megjelentek a lapomon is.

Rajzolni olyan, mintha újra megteremtenéd a valóságot, kicsit kisebben. Istennek érezhetjük magunkat néhány pillanatig. Elkortyolgattam a második kávémat, néha fel-felpillantva, memorizálva az arcokat, az árnyékokat, az asztalon a csészéket.

Biztos feltűnt nekik, de még mindig jobb volt ez, mintha bámulok. Aztán árnyék vetült a papírlapomra. Felnéztem, és Khediráéval találkozott a tekintetem. Tutira kő-papír-ollóztak, hogy melyik merjen idejönni a rajongóhoz...

Elmosolyodtam a gondolatra, úgyhogy gyorsan lenéztem, nehogy észrevegye.

– Ne haragudj, de megnézhetem, mit rajzoltál? – kérdezte németül. Beszélek négy nyelvet, kis túlzással. Angolul jól, japánul is egészen jól, magyar az anyanyelvem, miért pont azon az egyen kell ezeknek beszélni, amelyiket utálom tizenöt éves korom óta?!

– Öhm, igen. Persze... - motyogtam.

Valószínűleg meglepődött, amiért nem kezdtem vinnyogni, és őszintén szólva, én is. Szerintem egyszerűen csak nincs időm magamhoz térni a folyamatos sokkból.

– Ez nagyon ügyes – vette a kezébe.

– Kösz. Neked adhatom, ha szeretnéd. Csak előbb befejezem az árnyékolást – nyújtottam érte a kezem. Meglepetten adta vissza, mire én megigazítottam a vonalakat, besatíroztam, amit be kellett satírozni, aztán odabiggyesztettem a keresztnevem a lap bal sarkába, mint mindig, ha kiadtam egy firkát a kezeim közül. – Tessék.

– Az enyém? Tényleg? – nézett rám meglepetten.

– A tiétek – biccentettem, kihangsúlyozva a többesszámot. – Úgysem venném semmi hasznát.

– Anna a neved? – kérdezte. Teljesen máshogy hangzott az ő szájából a nevem, mint ahogy otthon ejtettük. Nem mintha mondjuk a spanyoloknál nem ez lett volna.

– Aham – bólintottam újra. És felálltam az asztaltól, fogva a kávés poharamat. – Sok sikert a következő meccsre. Majd szorítok a lelátóról.

Éreztem, hogy a hátamat bámulja, vagy talán bámulják, sőt hallottam is, ahogy Özil megszólal.

– Szerintetek miért van rajta a mezem, ha fel sem ismer?

– Szerintem felismert – válaszolta Khedira. Elmosolyodtam. Furcsa lehetett, miért nem sikoltozom, meg ugrok a nyakukba, de volt rá értelmes magyarázatom, és nem az, hogy ne tettem volna meg szívesen: végtelenül kínosnak és szánalmasnak tartottam volna magam. Otthon a TV előtt más – azzal úgyis beszélgettem meccsek alatt, szidtam, meg minden –, de szemtől szembe... az egészen más.

– Hé!

Megfordultam, miközben eltettem a visszajárót, és a blokkot.

– Csak én is meg akartam köszönni. Szép munka... mármint a rajz. És köszi, hogy nekem drukkolsz.

Rámosolyogtam Özilre. Zseniális focistának tartottam, ráadásul a Real Madridban játszott, plusz kedveltem is, már amennyire az ember kedvelhet valakit a TV-jén keresztül.

– Ez csak természetes. Mi más lenne a rajongók dolga? – vigyorogtam, aztán intettem neki. Ki gondolta volna, hogy Mesut Özil ilyen csendes, amikor nem David Villával kell ordítozni? A csendes zseni.

Illet rá a név.

Ki akartam lépni az ajtón, de a sors közbeszólt. Már nem is számolom, hányadszor azóta, mióta itt vagyok.

~~~

A zsebembe süllyesztettem a telefonom. Még mindig ott csengett a fülemben Nora hangja. Imádtam a kislányomat. Nem mintha a fiamat nem szerettem volna, de egy apa valahogy mindig máshogyan szereti a lányát meg a fiát. Egyiket sem jobban, vagy kevésbé, egyszerűen csak másként.

Matával lógtam – már megint – de a csapat ezúttal kiegészült Ikerrel, Sesével meg Navasszal. A jó focisták szabadnapjuk reggelén körülnéznek kicsit a városban, én nagyon hálás lettem volna egy kis kávéért, és az álmos szemeket látva, nem voltam egyedül.

Csoda volt, hogy nem loholnak újságírók a nyomunkban, de valószínűleg nekik is korán volt még. Nem is baj. Mindenre vágytam, csak vakuvillogásra nem, így is túl sokat foglalkoztak az életemmel mostanában.

– Mit szóltok ahhoz a kávézóhoz? – kérdezte Ramos, és egy olyan épületre bökött, ahol jól láthatóan volt belső terasz, ergo nem látnak bennünket az emberek azonnal. A nyugalom csalóka reménye.

– Nekem jó – vontam meg a vállamat. A többiek arcát elnézve, nekik pedig mindegy volt, csak minél előbb leülhessenek valahová. Hihetetlen, hogy élsportolók vagyunk, nem? Reggelente inkább hasonlítunk egy rakás meztelencsigához, még akkor is, ha undorító a hasonlat. Nálam erre mondjuk az is rásegített, hogy előző éjjel megint Annával beszélgettem. Nem volt fix téma, ide-oda csapongtunk, de olyan volt, mintha ezer éve ismerném. Barát volt, aki a jelenhez húzott, az élethez húzott, amikor annyira fel akarom adni, hogy még magamnak is félek bevallani.

Elöl Juanito nagyon magyarázott valamit Ramosnak, persze hátrafordulva. A kis majom. Így aztán ki lepődött meg, amikor azzal a lendülettel – alig lépte át a küszöböt – neki ment valakinek.

– Oppá, bocs – kapott a lány után, és elkapta a könyökét, nehogy elessen. A másik ránézett, nem úgy nézett ki, mint aki értette mit mond.

– Semmiség – felelte végül angolul. Én pedig beléptem Mata mellett. Majdnem eltátottam a számat. Keresztes Anna életnagyságban állt előttünk, Juanito kezével a karján. Bár az az életnagyság nála nem volt éppen hatalmas, még barátomnál is vagy tíz centivel alacsonyabb volt. Aztán rám villant a tekintete. Láttam, hogy kissé zavarban van.

– Azt hittem, nekünk szurkolsz – jegyeztem meg a felsőjére pillantva, mikor végre összekapartam a gondolataimat, kis mosollyal. Eléggé zavaros volt a helyzet, tekintve, hogy ott tolongtunk az ajtóban, Annával, Anna mögött meg a német válogatott egy szelete.

– Nektek is – válaszolta a lány, vigyorogva. Akartam még kérdezni valamit, de Sese megelőzött.

– Ti ismeritek egymást? Hé, szia Mesut! – vigyorgott csapattársára, és kezet fogtak.

– Ő szedte össze Navast a múltkor – jelentette ki Casillas, mire az említett zavartan elvigyorodott. A helyzet kezdett nagyon kínossá válni.

– Nem ülhetnénk le? – kérdeztem, mire a németek nyolcasa az asztal felé intett.

– Mondjuk hozzánk? – ajánlotta fel. – Te is jöhetsz – villantott egy mosolyt Annára, aki még mindig Mata kezével szemezett a karján.

– Juanito, engedd már el azt a szerencsétlen lányt – szólt rá – engem ismét megelőzve – Sese. Aztán átkarolta Anna vállát, aki elkezdte a cipőjét bámulni, és őszintén nem csodálkoztam rajta. Sőt, kifejezetten sajnáltam. Főleg, amikor leült az összetolt asztalokhoz, mellém. Nem csodáltam, hogy feszengett, amikor tíz focistával volt körülvéve...

A kötelező kézfogások meg pacsik után rendeltünk kávét a mosolygó pincérlánytól, aki vetett egy szánakozó pillantást a mellettem ülőre.

– Oké, akkor most már beavatnátok minket is? Honnan ismeritek a művésznőt? – kezdte Bastian.

– Művésznő?

– Csak néha firkálgatok – kezdte volna a magyarázatot, de Khedira a kezembe nyomott egy rajzlapot.

– Ez nagyon jó – mondtam, mire Mata is odahajolt, és füttyentett egyet.

– Na jó, ki vagy te? – szegezte neki a kérdést Juanito.

– Keresztes Anna – nyújtotta a kezét a lány, felettem áthajolva. Megcsapott az illata, és éreztem, hogy zavarba jövök. Kellemes illat volt, citrom, menta és még valami, valami gyümölcsös. Néztem a vékony karját, az álla vonalát, és úgy éreztem, meg akarom érinteni. Ismertem vagy egy hete, és mégis úgy vonzott magához, mint fémet a mágnes.

Ezt sürgősen el kell felejtenem.

– Egyetlen megmentőm – tette hozzá Jésus, mire Casillas nevetni kezdett. – Tényleg! Kicsit... hát fura estém volt valamelyik nap, és ő szedett össze a városba, majdnem haza is kísért.

– És Real drukker. Mert tőle kaptad azt az sms-t, nem? – nézett rám Juanito, én meg majdnem bokán rúgtam az asztal alatt. – Nem csodálom, hogy nem mondtad el, addig piszkáltalak volna, amíg be nem mutatsz neki – vigyorgott. Tényleg bokán kellett volna rúgnom.

– Aha – mondtam aztán.

– Miért van neked meg egy olyan lány telefonszáma, akin Özil meze van? – húzta fel a szemöldökét Sese vigyorogva. – Mondjuk, plusz pont, hogy a Madridnak drukkol.

– Barátok vagyunk – mentette meg a helyzetet Anna. – És különben, a Chelseanek is szurkolok – tette hozzá. – Egyébként már itt találkoztunk. Valamiért nem tetszett neki, hogy este tök egyedül vagyok a parkban – ferdítette kicsit a valóságot, amiért nagyon hálás voltam neki. – Merthogy vannak itt elvetemült szurkolók is – nézett vigyorogva Navasra.

– Oké, lehet, hogy az iszákos focistáktól jobban kell tartanod! – tartotta fel a kezét a férfi, mire mindannyian nevettünk. A társaság kezdett felengedni.

– Tényleg a Madridnak szurkolsz? – kérdezte a másik oldalán ülő Özil. Anna félénken bólintott.

– Meg a németeknek is, ahogy látod – tette hozzá a mez felé intve. – És a spanyoloknak is.

Nem szerettem, hogy ő van a figyelem középpontjában. Meg akartam tartani magamnak, hogy csak én legyek különleges neki. Nem volt helyes, de mi volt az bármiben is, amit vele kapcsolatban csináltam?  Mégis idegesített, hogy milyen jól megérti magát alig negyedórával a találkozás után a csendes Özillel, és a hangos Matával is, mosolyog rájuk, mintha ez természetes lenne, csak a kezén látszik, hogy néha megfeszülnek az alkarjában az inak, hogy zavarban van; látom, ahogy idegesen dobol az egyik lábával, mintha szívesen menne már, és lehetne megint csak egy egyszerű lány. Annyira egyszerű volt, és közben annyira különleges.

– Mennyi idős vagy, de most komolyan? – halottam Mata hangját, ami kiragadott a gondolataim közül.

– Huszonhárom – felelte. – Nem régen töltöttem – és vetett rám egy pillantást. A szeme azt üzente „Sajnálom!”, és én bátorítóan visszamosolyogtam. Megígérte, hogy majd mesél nekem az életéről, de ebben is megelőztek... lehet ma már nem is kellene számolnom, miben gyorsabbak nálam a csapattársaim. Aztán megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre, és felállt, majd már bele is szólt valami teljesen idegen nyelven. Mindannyian néztünk utána, ahogy mosolyogva leül pár méterrel arrébb, és valakinek nagy gesztusokkal magyaráz.

– Bocs, de mennem kell – jelent meg újra, miközben táskájába süllyesztette a telefont. – Mert valami fontosat kellene megbeszélnem a nővéremmel, viszont a számlánk így az egekbe fog szökni. Vár az internet.

Mata már fel is pattant, és átölelte, ami láthatóan kissé meglepte, de Mesut is puszit nyomott az arcára, én meg csak ültem ott, mint egy kuka, a többiek is köszöntek neki, még Casillas is átkarolta, sőt Navas is, szegény totál elveszett a srácok karjában, olyan kicsi volt... csak én nem tettem semmit.

– És most honnan szerezzem meg a számodat, ha lelépsz, hm, Törpe? – kérdezte tőle Juanito, mire Anna mellém lépett, lehajolva átkarolta a nyakamat köszönésképpen, ami engem őszintén meglepett, ő meg érezhetően kínban volt, így egy zavart mosollyal felegyenesedett, majd újra kedves – minden tekintetben – csapattársamra nézett.

– Majd elkéred Fernandótól. Nagyon... örültem. Még találkozunk.

Intett egyet, aztán eltűnt.

Miért nem álltam fel én is, hogy köszönjek neki? Olyan voltam, mintha kicentrifugázták volna az agyamat, egyszerűen képtelen voltam eligazodni saját magamon.

Egy pillanatig némán meredtünk utána.

– Itt hagyta a tömbjét – bökött az asztalra Ramos, és valóban, ott pihent a vázlatfüzet, rajta Anna neve, szép, szálkás betűkkel. Biztosan ő írta rá.

– Elképesztő ez a lány – csóválta a fejét Özil, és bár nem mondtam ki, de nagyon egyetértettem vele. A németek bólogattak, a spanyolokról nem is beszélve. A Real középpályása felvette a füzetet és kinyitotta.

Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam az első rajzot. Ők nem tudhatták, de én felismertem magam, ahogy ülök azon a bizonyos padon, lehorgasztott fejjel. A kép alján egyetlen mondat volt: you are not alone. Pedig ott és akkor nagyon is úgy éreztem magam, hogy egyedül vagyok. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire az emlékezetébe véste.

De voltak ott más rajzok is. A kilátás az ablakából, a szállodai szobája – legalábbis, gondolom, hogy az lehetett –, a tükörképe, de csupán az arca fele látszott, a spanyol válogatott egyik gólöröme, a német válogatott egyik gólöröme. Csak vigyorogva csóváltam a fejem. Tehetséges volt.

– Muszáj lesz újra összefutni vele, hogy visszaadjam – gondolkodott hangosan a török.

– Vagy majd én – vigyorgott Juanito is.

– Össze ne vesszetek rajta – forgatta a szemét Casillas. – Majd Nando visszaadja neki, ugyanis ha nem tűnt volna fel, barátok – kopogtatta meg Mata fejét a kapitány. Csak félig sikerült elfojtanom egy győztes vigyort.

– Most már nekem is a barátom!

Nem nagyon tagadhattam, hogy féltékenynek éreztem magam. Akarom-féltékenynek, ami a sima féltékenységnél sokkal rosszabb és önzőbb érzés volt. A vigyor gyorsan eltűnt az arcomról. Aztán rezegni kezdett a mobilom.

„Kérlek, mondd, hogy ott a vázlatfüzetem! Anna”

Elmosolyodtam.

„Este összefutunk, és visszakapod, jó? Persze, csak akkor ha túlélem a srácokat. Imádnak téged. Nando”- írtam neki vissza.

„Ja, gondolom. Ez csak azért van, mert alacsony vagyok, bennetek férfiakban van valami fura hormon, ami miatt meg akarjátok védeni a nálatok kisebbeket, meg gyengébbeket. Furán működtök.”

Sikerült horkantással álcáznom a röhögést, és mivel Mata vetett rám egy furcsa pillantást, gyorsan eltettem a telefonomat, mielőtt megszerezhette volna.

Nem mondom, hogy nem volt igazság ebben az egészben a férfiakkal kapcsolatban, mert önmagában tényleg nem volt benne semmi különleges. Persze, a srácok könnyen megkedvelték, de hát kedves volt, aranyos, az olyan embereket bárki könnyen megkedveli. Emellett azonban alacsony volt, vékony, és lapos. Nem egy kirívó szépség, talán csak a nagy, mandulavágású szemek. Mégis...

Alig vártam, hogy újra lássam.

A Senki

Szoktam mindeféléket írogatni szabadidőmben. Nem vers, csak ilyen szösszenet, és ma, mikor gondolkodtam a hogyan továbbon - már a ficcel kapcsolatban - jegyzettömbre vetettem ezt. A Senki címet kapta, és mondjuk, hogy Anna írta, Nandón gondolkodva.

Valójában az én agyam terméke, Annán és Nandón gondolkodva :)

A Senki

Veled, egyedül.
Többen, figyelünk.
Figyelnek.
Eltemetnek.

Pótszer, barát.
Bolygó, karát.
Eltemetnek.
Elfelednek.

Elfelednek, mintha nem lettem volna, veled
Pótszer vagyok, barát, egyedül kelek reggel,
Te nélkülem is vagy valaki, én nélküled
Senki vagyok.

Eltemetnek, hideg kriptába, föld alá, föld fölé,
de ott beteg vagyok, és nagyon halott
és nagyon magányos, és nem látom, hogy kié
lehettem volna.

Mert most senkié nem vagyok.

Taníts meg - 3. fejezet

[A dőltbetűs részek Nando szemszögéből íródtak.]

3. fejezet – Hallani akartam, meghalni akartam

Telefoncsörgésre ébredtem, de valami nem stimmelt. Kellett néhány pillanat, amíg eljutott a tudatomig, hogy odakint még bőven sötét van. A telefonom kijelzője szerint éppen csak elmúlt éjjel fél kettő.

– Haló... – morogtam bele a készülékbe, és magamban a fenébe küldtem el a számomra ismeretlen szám tulajdonosát, igen masszívan. Fogalmam nem volt, ki akar velem beszélni egy +34-es számról, azt sem tudtam, hogy melyik országhoz tartozik egyáltalán.
Nem mintha hajnal kettőkor egyáltalán érdekelt volna.

– Felkeltettelek?

A szememből ennek az egy szónak a hatására úgy eltűnt az álom, mintha soha ott sem lett volna. Azaz, talán nem is a szó volt, hanem a hang, amelyen elhangzott. Felismertem a telefon torzító recsegése ellenére is.

– Nem, dehogy – feleltem automatikusan. Felnevetett.

– Tudom, hogy felkeltettelek, olyan kásás a hangod, mintha egy hete nem aludtál volna.

Nem kellett róla tudnia, hogy ez többé-kevésbé igaz is volt. Annyit járt az agyam, többek között rajta, hogy nem igazán tudtam nyugodtan pihenni, ráadásul a meleg sem segített, nem tudtam magammal mit kezdeni éjszakánként, így aztán írtam, ahogy mindig. Mióta történeteket pötyögök, azóta imádok hajnalban „dolgozni”. Ennek azonban megvolt az a hátránya, hogy igencsak kialvatlan voltam.

– Oké, felkeltettél. Mit akarsz... szeretnél? – A kultúra kiütközik így hajnalok hajnalán.

– Csak beszélni.

Nem tudtam erre hirtelen mit mondani, pedig alapesetben elég nagy volt a szám, akadtak csípős válaszok a belső zsebemben minden alkalomra és helyzetre. De Fernando hangját hallva – és benne azt a borzasztó elveszettséget – fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Nyilvánvaló volt, hogy törődésre van szüksége, de azt tőlem nem kaphat.

Én nem tudom átölelni.

– Nincs szobatársad?

– Juanito már alszik – felelte, és szinte láttam, hogy kicsit elhúzza a száját.

– És nem félsz, hogy felébreszted? – érdeklődtem.

– A teraszon állok.

Én is kimásztam az ágyamból, szélesre tártam az addig is nyitott ablakot, és felültem a párkányra. Gyönyörködtem a városban, és a fényeiben. Földre szállt csillagok.

– Te?

– Hm? – rezzentem össze, egészen belefeledkeztem a gondolataimba. – Az ablakban ülök. Nekem nincs teraszom.

Újabb néhány másodperces hallgatás után végül felsóhajtottam.

– Fernando, miért hívtál? De tényleg. Őszintén kételkedtem benne, hogy egyáltalán meg teszed. Ráadásul neked már rég aludnod kellene. Este azért játszotok, hogy a négy között lehessetek. Félhullaként akarsz a pályára kocogni? – sűrítettem egy kevés szemrehányást a hangomba.

– Nem leszek benne a kezdőcsapatban.

Nem lepett meg, de ezt így kimondani nem lett volna szép.

– Gondoltam – súgtam neki végül, bár magam sem tudom, miért olyan halkan. Nem akartam sajnálni.

– Csak hallani akartam a hangodat.

Összeszorítottam a szememet, és nyeltem egy nagyot. Éreztem, hogy könnyek marják a torkomat. Hát ide jutottunk, mindössze néhány szó után?

Meg akartam kérdezni, mit lát bennem, de nem tettem. Annyira remegett az ajkam, hogy féltem, egyáltalán meg sem fogok tudni szólalni. Az agyamban ezernyi gondolat kavargott. Hát ez leszek megint? Pótszer? Aki segít felejteni, aki segít felállni? Mindig is vonzottam az összetörteket.

Csak az nem tűnt fel senkinek, hogy én magam is egy vagyok közülük. Az én darabjaimat azonban senki nem akarta összerakni. Nem voltak jelentkezők. Én celluxoztam össze a szilánkokat, de a ragasztót gyakran kellett cserélni. Nem volt tartós.

– Anna? – Bár ne lett volna annyira kétségbeesett a hangja! Bár ne akartam volna annyira segíteni neki...

Meg akartam halni, de helyette csak leküzdöttem a remegést.

– Itt vagyok.

– Ne haragudj – kérte szelíden, legyőzötten, akár egy gyerek. – Csak megnyugtat. Beszélj valamiről. Mindegy miről.

– Otthon tanárnő vagyok, egy kis faluban, így tanítok kicsiket és nagyokat is, elsőtől nyolcadikig – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott.

– Honnan jöttél? – kérdezte újra, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Magyarországról – vágtam rá a választ.

– Kicsi hely.

– Nem nagy, de én szeretem.

– Jésus azt mondta, hogy az elvetemült szurkolók miatt vagy itt.

Felnevettem. Jól esett, egy csomó feszültség távozott belőlem. Na persze, a szurkolók miatt...

– Ez csak az ő agyszüleménye. Jobban kellene vigyáznotok rá, különben. Ittasan veszélyes a környezetére, különösen a környezete idegeire – jegyeztem meg. – Azért vagyok itt, hogy nektek szurkoljak. És nyaralok. Megérdemlem, tudod? – kérdeztem kicsit kihívóan.

– Na persze.

– Mondom!

Mindketten nevettünk. Ezt sikerként könyveltem el.

– Most kérdezhetek én?

– Csak tessék – jelentette ki. Szinte láttam magam előtt. Úgy képzeltem, hogy a terasz korlátján könyököl, és előre bámul. Ő is a fényeket nézi.

– Mi történt Olallával?

Talán nem kellett volna ezt kérdeznem, tudtam, hogy kegyetlen dolog. De vannak helyzetek, amikor kegyetlennek kell lennünk, hogy a másikból kiszakíthassunk valamit, ami belülről marja. Torresból a hallgatást kellet kitépni. Neki beszélnie kellett.

– Ezt a történetet egy másik estére tartogatom – válaszolta semleges hangon. Semmi érzelem. Fájt neki, tudtam. Az én hangom is ilyen volt, ha valami nagyon fájt. És ez nagyon fájhatott.

– Szóval ezentúl számítanom kell az éjjeli telefonokra? – váltottam témát. Nem volt értelme feszegetni. Most még nem.

– Könnyen megeshet.

– Átmentél titokzatosba?

– Jobb ha hallgatsz. Szerintem én még mindig kevesebbet tudok rólad, mint te rólam. Csak a példa kedvéért, hány éves vagy?

– Életéveim hosszú és hányatott sorsú elbeszélését egy másik estére tartogatom. – Újra felnevetett, egy egészen kicsit.

– Köszönöm – mondta aztán.

– Hm?

– Hogy felvetted – felelte egyszerűen. Elmosolyodtam.

– Nincs mit. És Fernando! Mindent bele holnap – kívántam.

– Aludj jól.

Bontotta a vonalat. Átkaroltam a térdeimet, és pontosan tudtam, hogy kívánjon bármit, nem leszek képes elaludni, még legalább egy órán keresztül.

~~~

– Szép volt – lapogattam meg Xabi vállát, miközben már az öltözőbe mentünk. Csalódott voltam, nyilván. Annyira akartam, mégsem ment, és ez csak még jobban összenyomott... de nyertünk, és én nem tudtam annyira önző lenni, amit ne nyomott volna ennek az öröme. Ráadásul Alonso ma volt századszor válogatott. Megérdemelte a gólokat. Mind a kettőt.

– Köszi – vigyorgott rám.

Lerúgtam a cipőmet, és megnéztem a telefonomat. Egy üzenet.

„Szép meccs volt, megnéztük a gyerekekkel. Odáig vannak az apukájukért. Ügyes voltál, Nando. Olalla”

Nem tudtam mosolyogni. Hogyan is tudtam volna? Dühösen dobtam a telefont a táskámra, és nem vettem a fáradtságot, hogy újra felvegyem, amikor rezegve jelezte, hogy újabb üzenetem jött.

– Akartam kérdezni, hogy kivel beszéltél tegnap éjjel – huppant le mellettem Mata, miközben kihámoztam magam a mezből.

– Felébresztettelek, Juanito? – kérdeztem, kis lelkiismeret-furdalással.

– Amikor kinyitottad a teraszajtót, de nem baj. Szóval, kivel beszéltél, ráadásul angolul?

Kölyök. Mit kell neki mindent tudnia? Mégsem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.

– Egy lánnyal.

– Ahaaa – nyújtotta el, és legszívesebben tarkón vágtam volna ezért a hangnemért. – Nem emlékszem, hogy bárkit is megismertél volna az angoloknál, akit érdemes lenne felhívni hajnali fél kettőkor.

– Nem is angol – feleltem, és felálltam, hogy lezuhanyozzak.

Repülővel mentünk vissza Gdanskba. Azon kattogtam, hogy vajon Anna hol lehet, kint volt-e a meccsen, vagy csak otthonról nézte? Tudni akartam, fel akartam hívni, de kicsit túlzás lenne...

Hallani akartam a hangját, és az volt a legszörnyűbb, hogy fogalmam sem volt, miért. Nem mondom, hogy nem volt csinos, de a lány inkább volt a bájos kategória, mint a vadító... Nem olyasvalaki, akin az embernek, főleg a fiatal srácoknak, elsőre megakad a tekintete, inkább az, akivel akkor kezd, ha már kicsit érettebb. De a szemei... Szép, barna szemek voltak, mint a tejcsokoládé. És annyi, annyi törődés volt benne! És én akartam azt a törődést, még akkor is, ha ennél önzőbb nem is lehettem volna. Mert ebben semmiféle tiszta érzelem nem volt. Nem szerettem őt. Kedveltem, de nem szerettem. Mégis azt akartam, hogy ő szeressen engem.

Utáltam magam.

Az ujjaim között forgattam a telefont, mikor elhatároztam, hogy válaszolok Olinak, hogy puszilom a gyerekeket, és akkor megláttam a kijelzőn. Sms-t kaptam. A név helyén Anna keresztneve villogott.

„Csak hogy tudd, ott voltam, csak az olyan pórnépeknek, mint én, nincsen magánrepülőjük, szóval sietnem kellett, ha otthon akarok éjszakázni. Szép volt, és ne törj le, Szöszi, jó? Ja, és add át Alonsónak egy névtelen rajongó üdvözletét. Hala Madrid! Anna”

Muszáj volt nevetnem. Szöszi? Meg pórnép? Jajj, ez a lány.

– Mi olyan vicces?

– Mit kell neked mindenről tudnod, Juanito? – vontam fel a szemöldökömet, és úgy néztem rá. Nem mintha használt volna. Ugyanígy nézett vissza rám, úgyhogy inkább előrehajoltam és megkocogtattam Xabi vállát. – Egy névtelen rajongód üzeni, hogy szép volt, és Hala Madrid – vigyorogtam rá.

– Honnan ismered te az én névtelen rajongóimat? – fordult hátra csapattársam, Ramossal karöltve.

– Aki ráadásul a Realnak szurkol? – egészítette ki a hátvéd.

– Messzire nyúlik a kezem.

– Na persze. Itt titkolózik – csapott a fejemre Mata.

– Aucs! Nem titkolózom. Csak egy barátom megkért, hogy adjam át, én meg átadtam. Ennyi a sztori.

A három férfi egymásra nézett, aztán rám, én azonban lezártnak tekintettem a beszélgetést, és a telefonomba temetkeztem, hogy válaszoljak az üzenetekre. Egy nőnek a múltamból és egy lánynak, aki a jelenben tart csak azzal, hogy létezik.

A négy között!!!

Nem mintha kérdés lett volna, de úgy tudok neki örülni, mint majom a farkának xDDD

Taníts meg - 2. fejezet

2. fejezet – Utak keresztezik egymást

Ideges voltam. Ha tehetem fel-alá járkálok, vagy összetépek valamit, de erre nem nagyon volt hely – meg lehetőség – egy lelátón.

Egyetlen kérdés visszhangzott a fejemben: MIT CSINÁLTOK, SRÁCOK?! Horvátország ellen játszottunk, az utolsó meccs a csoportkörben, és én azt hittem, hogy simán továbbjutunk, annyira biztos voltam benne, főleg az írek elleni szép szereplés után. Mert az foci volt, még akkor is, ha az ellenfél nem volt egyenrangú. Most meg csetlett-botlott Silva is, Torres is, egyszerűen rossz volt nézni.

Nem is csodálkoztam, amikor a szövetségi kapitány mindkettőt lehozta. Először a 2012-es EB alatt még csak mérges sem voltam rá miatta.

Ennyire ideg is csak a focitól tudtam lenni.

Aztán mikor a nyolcvannyolcadik percben Jesús Navas végre gólt szerzett – Iniesta és Fabre hathatós közreműködésével – kicsit megnyugodtam. Hát, nem a spanyol válogatott csapat egészén múlott, ez tény.

Kicsit csalódott voltam. Talán megértőbbnek kellett volna lennem, vagy nem is tudom, hiszen hogyan várhattam el egy Fernando Torrestől, hogy miközben romokban van az élete, majd pont az EB-re fog koncentrálni? Valahol pedig pontosan ezt vártam.

Huszonhárom éves voltam, és tudtam, hogy nagyon naiv. Évek óta ő volt az idolom, valaki, akire felnéztem, noha valami teljesen mást csináltunk. Nem csak akkor szurkoltam neki, mikor csúcsformában volt a Liverpoolban, és nem fordítottam el a fejem, amikor nem ment neki a VB-n, vagy a Chelsea-ben. Persze nem ismertem, fogalmam sem volt, milyen lehet valójában, de reménytelenül érzelmes voltam, és nehezen viseltem, hogy látnom kell, ahogy darabokra zuhan valaki, aki régen magabiztos volt, és még mindig tehetséges, akármi történjen is.

Egyedül bandukoltam hazafelé, a szállodába, ahol laktam. Talán jó lett volna beülni valahová, de nem ismertem itt senkit, és csak az ökör iszik magában.

Szép város volt, ráadásul imádtam a nyári estéket. A hangulatot. Az illatot. Ahogy körbeölelt a bársonyos éjszaka. Nem akartam beülni sehová – de nem akartam visszamenni sem.

Egy éjjel-nappaliban vettem dobozos üdítőt – mert a dobozos üdítőnek megvan a maga hangulata – és leültem egy köztéri lépcsőre. Hallottam, hogy a fejem felett átsétálnak néhányan a téren, és láttam elmosódott alakokat a lábam előtt, de nem nagyon érdekelt. Hátradőltem, és a tiszta égre bámultam. Hiányoltam a csillagokat, itt nem látszott elég. Kellett az emberiségnek annyi utcalámpa...

Valaki sietősen trappolt lefelé. Nagyot sóhajtottam. Egyedül akartam lenni.

Elég hullámzó személyiség voltam ilyen szempontból. Volt, hogy majd meghaltam egyedül, vágytam arra, hogy valakivel legyek, máskor meg azt akartam, hogy az egész környék kiürüljön körülöttem, és a leghangosabb dolgok a gondolataim lennének.

– Hé, minden oké? – kérdezte valaki, angolul. Ezek szerint nem itteni.

Elmosolyodtam. Hát nem ironikus?

– Aha – feleltem, de nem néztem rá. Sőt, le is csuktam a szemem.

– Nem úgy nézel ki. Különben is, mit keresel az éjszaka közepén egyedül a városban? Nem feltétlen életbiztosítás. EB van ugyanis, és mindig akadnak elvetemült szurkolók, te meg lány vagy. – Na ne mondd, Sherlock.

– Azért vagyok itt.

– Az elvetemült szurkolók miatt?

Felnevettem. Muszáj volt ránéznem kései, nem várt látogatómra, csak hogy azzal a lendülettel elkerekedjen a szemem.

– Viccelek. Látom a mezedet. De Villa most nem játszik.

Az alsó ajkamba haraptam. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Jésus Navas csak azért szólított meg, mert nem volt színjózan, főleg azok után, hogy tényleg feltűnő volt rajtam a spanyol mez, meg rajta David Villa neve.

– Tudom, hogy nem játszik, azért ez van rajtam – feleltem végül, miközben leült mellém. – Figyelj, nem kellene neked a többiekkel lenned?

– Felismertél?

Megforgattam a szemem. Tutira nem józan. Még szerencse, hogy az ilyen helyzeteket meglehetősen jól tudtam kezelni, volt idő, amikor az egyik legjobb barátommal rendszeresen játszottunk le a „részeg vagyok, gondoskodj rólam” köröket.

– Nem.

– Tényleg?

– Figyelj, tényleg vissza kellene menned, nem fogják neked megköszönni – morogtam neki, és elfordítottam a fejem, újra az égre emelve a pillantásomat. Belül igazi háború játszódott le bennem, de kívül a nyugodtság álarcát viseltem. Na igen. A tettetésben jó voltam mindig is.

– Hogy hívnak? – kérdezte, ügyet sem vetve a megjegyzésemre. Vicces akcentussal beszélt, elmosolyodtam rajta.

– Keresztes Anna.

– És akkor most Keresztesnek hívjalak?

– Anna a keresztnevem – nevettem fel.

– Áh. Figyelj csak, nem tudod hol vagyunk?

Szóval innen fúj a szél. Részeg, és még el is tévedt. Újra nevettem. Mindig elképesztő, hogy hiába látjuk őket a TV-ben, moziban, hallgatjuk a CD-jüket vagy szurkolunk nekik a meccsen, ők is csak ugyanolyan emberek, mint mi. Sőt. Talán kicsit több törődésre is van szükségük, hiszen honnan tudhatnák, ki őszinte körülöttük és ki nem? Nem tudnék ilyen életet élni, amikor egyébként is elég bizalmatlan vagyok. A haverom könnyen lehetsz, de a barátom...? Azért meg kell harcolni.

– De, tudom. Azt viszont nem, hogy hol kellene lenned, Navas.

– Jesús, Jesús jó lesz. Én is Annának hívlak, hm? Ha elmondom, hazakísérsz?

– Ezt fordítva szokták, nem? És különben is bajban leszel, ha megmondod, hol laktok, én csak civil vagyok.

– Nem lesz baj – vigyorgott rám, a szeme csak úgy világított a barna bőre mellett. Gyönyörű szempár volt, nem mondom, noha abban, amit mondott, egyáltalán nem láttam rációt. Ki fogják nyuvasztani. Egyáltalán hogyan hagyhatták őt el...?

– Kétlem – mondtam, de azért felálltam. Nem venném a lelkemre, ha hiányos lenne a keret, főleg, amikor már a négy közé jutásról lesz szó. Nyújtottam neki a kezemet, már csak megszokásból, meg mert nyári estéken nem éreztem magam tanárnak, inkább voltam a „mérsékelten felelőtlen” kamasz, aki néhány éve a Balaton partján, egy foci pályán feküdt, beszélgetett, nevetett és sírt is ugyanilyen éjszakákon, és általában ugyanígy húzta fel a barátját, aki sokszor ugyanígy szét is volt csúszva. A dolgok nem változnak. A történetben lévő szereplők néha igen.

– Kösz, örök hála és vezeklés.

Nem méltattam válaszra, erőteljesen próbáltam palástolni, mennyire jól szórakozom rajta. Nem szerettem a részegeket – nagyon nem –, de amikor valaki így, éppen csak be volt csípve, azt viccesnek találtam.

– Hol laktok? – kérdeztem, de a szálloda neve olyan ismeretlenül és olyan lengyelül hangzott, hogy meg sem próbáltam megismételni. Helyette előkotortam a vállamon lógó övtáskából nyúzott, gyűrött útikönyvemet, és kinyitottam Gdansknál. – Inkább bökj rá, jó? Aztán odaviszlek.

Valaki fizetni fog nekem ezért.

Eltelt vagy öt perc, mire kibogarászta a térképét. Még, hogy a nők nem értenek a tájékozódáshoz! Jésus Navast múzeumba kéne mutogatni. Sikerült túl jutnunk egy utcán – persze menet közben be nem állt a szája – amikor megszólalt a telefonja.

Van nála telefon, és engem kér meg pesztonkának? Most vajon sírjak, vagy nevessek?

– Én ezt nem veszem fel – jelentette ki, mikor megnézte a kijelzőt. Laposakat pislogott, de egyenesen járt. Azt viszont tisztán leolvastam az arcáról, hogy be van rezelve.

– Miért, ki az? – tettem fel az egymilliós kérdést, miközben bekanyarodtunk egy utcán.

– Casillas. Ki fog nyírni.

– Na, azt nem csodálom – morogtam az orrom alatt.

– Szóltál?

– Csak azt mondtam, hogy szerintem fel kellene venned. Lehet azt hiszik, hogy elraboltak vagy valami.

– Kétlem. Figyelj, beszélj már vele! Mondd, hogy nem vagyok magamnál, és jöjjön értem. – Felvontam a szemöldököm. – Kérlek, Anna!

Az Európa Bajnokság – legalábbis számomra – kezdett igazán komikus lenni. Egy hatalmas vicc, ez csak egy hatalmas vicc lehet. De ahogy néztem Navas kezében a telefont, ami kitartóan csörgött, rájöttem, hogy szó sincs ilyesmiről. Csak az élet poénkodik velem. Végig sem értem a gondolatmeneten, azon kaptam magam, hogy a spanyol játékos a fülemhez nyomja kétségtelenül méregdrága telefonját, és valaki teljes beleéléssel osztani kezd, méghozzá spanyolul. Egy betűt nem értettem. Na jó. Egy betűt talán igen.

– Ööö, haló? – próbáltam meg félbeszakítani, miközben próbáltam a pillantásommal keresztüldöfni Jésus Navas szívét, és eltolni a telefont, de semmi. Bár én is sportoló lettem volna! Mondjuk birkózó. Tutira két vállra fektetném. Így azonban kiszolgáltatott voltam, és a Navason lévő tíz centi plusz sem dobott a mérlegen. Vesztettem.

Újabb spanyol szavak a vonal másik végén.

– Sajnálom, de nem beszélek spanyolul – mondtam. – Ez Jésus Navas telefonja.

– Tudom, hogy az övé. De te ki vagy? És mit keres nálad a telefonja? – Váltott angolra a férfi.

Mondott még valamit, újra spanyolul, amit én úgy értelmeztem, hogy kitekeri a nyakát, de ebben nem lehettem biztos.

– Csak egy lány. – Még csak az kéne, hogy lassan az egész válogatott névről ismerjen. Igazán feldobná az EB-t. – A városban szedtem össze. Eltévedt, és most éppen a szálloda felé sétálunk.

– Hol vagytok?

Felnéztem a mellettünk álló házra, és bemondtam az utca nevét.

– Várjatok meg ott. Érte megyünk.

– Érted jönnek – továbbítottam az infót.

– Szerinted mennyi az esélye, hogy a mester nem tud erről?

– Szerintem imádkozz, hogy a csapattársaid falazzanak neked – feleltem, és leültem a járda szélére. Jobb dolgom úgysem volt, és már eléggé kívánkoztam az ágyamba, arról nem is beszélve, hogy kezdtem magamon a sokk jeleit tapasztalni, ami valószínűleg nem meglepő azok után, hogy Jésus Navassal töltöttem a fél éjszakát, majd lefolytattam egy beszélgetést Iker Casillasszal.

Még nem sikerült eldöntenem, hogy vajon ez egy álom, és ha az, akkor fel akarok-e belőle ébredni.

Néhány perccel később – ami alatt Navas jelentős fejlődést ért el a csendben maradás területén – egy fekete autó parkolt le előttünk. Casillas nem tűnt boldognak, én még sem rajta lepődtem meg. Fernando Torres ezerszer jobban érdekelt. Rá nem számítottam.

Néztük egymást, hozzám gyakorlatilag el sem jutott, hogy mi történik a spanyol csapatkapitány és középpályása között. Most már haza akartam menni. Fel akartam ébredni.

– Anna, igaz? – törte meg a kettőnk közötti furcsa semmit a csatár, és akkora csend lett, hogy tisztán lehetett hallani, ahogy rákezdenek a tücskök. Felálltam, és leporoltam a nadrágom, de hang nem jött ki a torkomon.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte Casillas. Nem mertem felnézni, a cipőm orrát bámultam, de már készültem volna megrázni a fejem, mikor a szőke férfi megszólalt.

– Találkoztunk már. Úgy tűnik, ez a város sokkal kisebb, mint amilyennek tűnik.

– Aha – mondtam én is, kevés meggyőződéssel. – Az utak keresztezik egymást.

– Az utak keresztezik egymást – ismételte, mire ránéztem. Foglyul ejtettek a szemei, de én nem akartam rab lenni, különösen nem a saját fejemben. Pedig afelé tartottunk. Én legalábbis biztos.

– Nem tálalsz ki senkinek, ugye? – kérdezte Casillas. Felé kaptam a fejem.

– Dehogy – méltatlankodtam. Halvány mosoly jelent meg az ajkain.

– Akkor menjünk. Gyere te idióta – kapta el Jésus karját. Torres felém lépett.

– Figyelj csak, nem adod meg a számod? Csak arra az esetre, ha valaki megint eltűnne – somolygott. Béna indok volt, és ezt mindketten tudtuk, de nem tiltakoztam. Úgysem fog soha felhívni, de ez már csak egy ilyen EB volt. Végig álmodtam valamit, ami reményekkel kecsegtetett, de semmit nem adott.

Nem adhatott.

Aztán utak keresztezték egymást... és minden megváltozott.

Meccs embere, nekem

 
Nem kérdezem meg ezredszerre is, hogy MIT CSINÁLTATOK Szöszi, Silva... I do not say anything Egyedül Iniesta, Piqué meg Ramos az, aki hozta a formáját. Na mindegy.

88. perc, Jesús Navas lőtt. Gól. Fabréval meg Iniestával a háta mögött. Komolyan azt hittem a második félidőben, hogy nem csak csoport másodikok nem lesznek, de tovább sem jutnak. Most végül is elsők.

Úgyhogy 2/2.

96 perc ideg után, de 2/2 a negyeddöntőben.

Good job.

2/1 a nyolc között

Németország, aki idén favoritom a spanyolok mellett, meg aki már két éve is favoritom volt a VB-n ha már nem érdemes Portugáliának szurkolni, a Ronaldo team... bent a nyolc között! És akkor most csak annyit, hogy imádom ezt az embert. Felfigyeltem rá, hogy milyen kis csufi, amikor a Bayern kiverte a Realt a BL-ből, most meg. Aww.

 Akkor csak annyit, hogy ember, vetkőzz, és beszélj, még ha a világ egyik legrondább nyelvén szólalsz is meg. xDD Ennyit kérek. hussiii *harapharap*

Taníts meg - 1. fejezet

1. fejezet – Találkozni a majdnem világ végén

A vállát húzta a sporttáskája. Ezzel az érzéssel tudott mit kezdeni, ezt az érzést ismerősként üdvözölte. Ami fájóan idegen volt, az a hiány, az üresség a szívében.

És az értetlenség. Igen, az volt a legnagyobb.

Végigsimított a nő nevén. A karjára tetováltatta. Úgy gondolta, hogy a kapcsolatuk épp úgy örökre szól, mint a tinta a bőre alatt. Hogyan tévedhetett ekkorát?

Őszintén nem csodálkozott, hogy nem került be már az első meccsen a kezdőcsapatba. Az olaszok ellen nyitottak, akiket sosem szabadott félvállról venni, és sem Puyol, sem David nem volt itt, ő pedig őszintén kételkedett benne, hogy képes lenne igazán a feladatára, meg a labdára figyelni, amikor csak az járt a fejében, hogy nem akarja elveszíteni Olallát, de leginkább nem akarja elveszíteni a gyerekeit.

Leült a padra, nem messze a pályától, ahol edzettek. Régen besötétedett, ő mégis maradt, mert miközben futott, az izmait dolgoztatta, könnyebben kapcsolta ki az agyát, és arra most nagy szüksége volt. Nem akart gondolkodni.

Most örült a sötétségnek. A sötétség eltakarta őt, nem kellett attól tartania, hogy felismerik. Tenyerébe temette az arcát.

Futottam. Normális esetben nem nagyon szerettem, de úgy tűnt, a város minden pályáját elfoglalták a futball őrültek. Az egész város lázban égett, mindenki a bőrt rúgta, és lássuk be ott egy magamfajta lánynak nem volt sok helye. Még akkor sem, ha én is azért jöttem, mert függő, meg rajongó vagyok.

A fülemben szóló zene ritmusára léptem, ez könnyebbé tette a szenvedést. Muszáj volt, mert nem sportoltam, egyszerű tanárnő voltam, de ez nem jelentette azt, hogy én nem akarok csinos lenni.

Az idegent csak véletlenül vettem észre, ahogy ott gubbasztott a padon. Úgy tűnt rosszul van, én meg nem tudtam legyőzni a természetemet, a másik énem rendületlenül sikítozott, hogy menjek oda hozzá, hiszen lehet, hogy segítségre van szüksége. Fel sem merült bennem, hogy valószínűleg egy totál ismeretlennek az én segítségemre lenne utoljára szüksége, tekintve, hogy a százhatvan centim mellett mindössze ötven kilót nyomtam, így aztán a legtöbbször semmi hasznomat nem vették.

Kihúztam a fülesemet, és tétován megérintettem a – közelről ezt már jól láthattam – férfi vállát.

– Jól vagy? – kérdeztem, a biztonság kedvéért angolul. Azt erre felé majdnem minden szurkoló megértette, ha meg mégsem, akkor sem hiszem, hogy bárkiben felmerült volna, hogy rossz szándékkal közelítem meg. Legfeljebb őrültnek gondolhatott.

Az idegen felnézett.

Nekem pedig a tüdőmben akadt a levegő.

Mert ismertem ezt a szempárt, ismertem ezt az arcot, ismertem a vonásait. És nem csak azért, mert hetek óta vele volt tele a sportbulvár, meg azzal, hogy az eddig álombeli házassága egyszerre szilánkjaira tört. Azért is, mert hat éve neki szurkoltam. Az ő csapatának.

Nem sok kellett hozzá, hogy az állam a padlón koppanjon, de aztán a józanabbik felem – amelyik mindig jelen volt, csak általában kevésbé érvényesítette az akaratát – megszólalt.

„Ne, Anna. Arra van most a legkevésbé szüksége, hogy a rajongói megrohamozzák.”

Így aztán rendeztem az egy pillanatra megvonagló vonásaimat, és továbbra is segítőkészen néztem rá, azzal a különbséggel, hogy most már egészen biztosan tudtam: nincsen jól.

– Nem. Nem vagyok jól.

– Sajnálom – mondtam, bár fogalmam sincs, miért kértem bocsánatot, vagy mire mondtam, hogy sajnálom. Talán azért, mert butaságot kérdeztem, talán azt sajnáltam, hogy az élete romokban hevert, esetleg azt, hogy a hangjától kirázott a hideg, egyáltalán nem rossz értelemben. Mindegyik igaz volt, és mindegyiket bántam.

Leültem mellé a padra, persze tisztes távolságban. Nem akartam nyomulni. Ha nem Fernando Torresről lett volna szó, hanem egy egyszerű emberről, ugyanezzel a problémával, magamat ismerve, akkor is megteszem. Így azonban külön késztetést éreztem.

– Csak ne kezdj el sikítozni, jó? – kérdezte, rám sem nézve. Elmosolyodtam. Persze, hogy leesett neki, hogy ismerem.

– Eszemben sem volt.

Néhány percig csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Ő nem vett rólam tudomást, én mélyeket lélegeztem a futás miatt. Nos, egy kicsit talán az ő jelenléte miatt is.

– Nézd – kezdtem bele végül, mert mikor először olvastam a válásáról, már akkor arra gondoltam, hogy ha egyszer beszélhetnék vele, valami ilyesmit mondanék. És különben sem tudtam elviselni a szomorú embereket a környezetemben. – Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, különösen nem egy idegentől, de... ez nem a világ vége. Most nehéz. Szereted őt. Nekem elhiheted, tudom, hogy milyen, ha valaki nem szeret minket viszont. De még csak huszonnyolc éves vagy. Egy egész élet áll előtted, hogy végigéld. És különben is. Én bízom benned. Sok sikert a holnapi meccsre.

Most én voltam az, aki nem nézett rá. Egyszerűen csak visszatettem a fülesemet – az apró hangszórókból üvöltött a The Wanted Glad You Came című száma, ami valószínűleg nem illet egy huszonhárom éves nőhöz, egy tanítványom ragasztotta rám, és nem is nagyon szerettem más számukat ezen kívül, de kifejezetten szerettem rá kínozni magam.

A hátamban éreztem a pillantását, de nem maradhattam. Ha maradok, elkezdek reménykedni, ha maradok, akkor talán felel valamit, és azt nem bírnám ki. Elmondtam, amit akartam. Már csak az maradt hátra, hogy reménykedjek: sikerült valamit megmozdítanom benne. Elvégre ez a mi dolgunk nem? A rajongó akkor is hisz, ha már nem maradt senki más.

Én hittem.

~~~

Nem rúgott gólt. Persze, hogy nem rúgott, de próbálkozott. És ahogy ott álltam a tömegben, a mezben, amin rajta volt a neve, meg az elmaradhatatlan kilences, csak mosolyogni tudtam.

Mert A Kölyök küzdött.

És ha küzd, akkor nem adja fel. Hiába, büszke voltam rá. Egy percig sem gondoltam, hogy ez az én érdemem, én hittem, hogy saját erőből is talpra tud állni. És furcsa mód, annyira hittem, hogy ez elég volt.

Még akkor is ezen kattogott az agyam, amikor futni mentem. Kicsit csepegett az eső, de nem bántam, szellőzött a fejem, ami nagyon jól esett, mert a késői időpont ellenére, egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, remegtek az izmaim, muszáj volt levezetnem a feles energiákat.

Amikor végre úgy éreztem, hogy fogy a levegőm, leültem a padra. A padra, amin pontosan egy nappal ezelőtt ott találtam őt. Most persze nem volt ott senki. Megtámaszkodtam a térdemen, és vettem néhány mély levegőt. Figyeltem a kilégzésre, így sikerült lenyugtatnom a bordáimon ezerrel doboló szívemet.

Összerezzentem, amikor valaki megérintette a vállamat.

Persze, hiába mondták, hogy ne mászkáljak egyedül egy totál idegen városba, nem hittem benne komolyan, hogy bármi bajom eshetne, egészen addig, még valaki ténylegesen be nem tört a személyes terembe.

A fülemben a Mutemath Blood Pressure száma szólt, és egy pillanatra tényleg az egekben volt a vérnyomásom, aztán felnéztem.

Ezt a barna szempárt bárhol felismerném. Még akkor is, ha sötét van.

Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet, így most megkönnyebbülten fújtam ki. Halványan elmosolyodott.

– Nem mondták még neked, hogy ne mászkálj esténként egyedül? – kérdezte.

– Most, hogy mondod, mintha említették volna – feleltem könnyedén.

– Csak meg akartam köszönni...? – A mondat végén felvitte a hangsúlyt.

– Anna – feleltem, mert egyértelmű volt, hogy a nevemet akarja tudni.

– Hát, köszönöm, Anna.

Nem válaszoltam. Mit mondhattam volna? Hogy szívesen? Ez igaz volt. De nem éreztem helyénvalónak. Mert csak azt tettem, amit helyesnek tartottam.

Néztem a hátát, ahogy elsétált. Utána akartam menni, de tudtam, hogy nincs hozzá jogom. Én csak egy senki voltam, és mindig is az leszek. Felálltam, és újra elindultam. Ideje volt visszatérni a valóságba. Még akkor is, ha az, amire mindennél jobban vágytam, minden lépéssel távolabb került tőlem.